valasz.hu/kultura/brecht-haromszor-kihirdettek-az-idei-poszt-versenyprogramot-127814

http://valasz.hu/kultura/brecht-haromszor-kihirdettek-az-idei-poszt-versenyprogramot-127814

Sok hűhó semmiért

/ 2016.08.24., szerda 16:28 /

Deszantos megmentő és muszlim csábleányok a Parsifalban, Marx, Lenin, Sztálin és Mao Ce-tung szobrai A Nibelung gyűrűjében. Fokozott ellenőrzés, politikai áthallások, erőszak és lenullázott hősiesség a bayreuthi Wagner-szentélyben.

Pánikhangulat söpört végig Bayreuthon, miután az idei Wagner-fesztivál nyitónapja előtt egy szíriai menedékkérő öngyilkos merényletet követett el a közeli Ansbachban. Az akcióért az Iszlám Állam vállalta a felelősséget, és bár az indokok között zenéről nem esett szó, az új Parsifal-bemutatóval kapcsolatban lábra kelt pletykák Bayreuthban is okot adtak az aggodalomra. Elterjedt ugyanis, hogy a mű adaptációjában Uwe Eric Laufenberg rendező igen kritikusan – egyes jelenetekben sértően – viszonyul majd a muszlimokhoz. A fesztivál igazgatósága a rendezvény idejére megszigorította a beléptetést, fegyveres ellenőrző pontokat alakítottak ki a Festspielhaus körül, és a parkolókhoz vezető autóforgalmat új útra terelték.

Patrice Chéreau nevezetes Nibelung tetralógia-rendezése 1976-ban nyitott utat Bayreuthban az átértelmezéseknek, azóta pedig, hogy Katharina Wagner, a zeneszerző extravagáns dédunokája vette át a fesztivál irányítását, nem is igen mutatnak be másfélét. A Parsifal is új értelmet nyert Laufenberg színpadra állításában, de az előadás mégsem okozott nagy felhördülést, annak ellenére, hogy a rendező valóban a vallási fundamentalizmus ellen lépett fel adaptációjával.

A Grál-lovagok nála nem Montsalvat várában celebrálják rituáléikat, hanem az ókori Ninive mai utódában, az iraki Moszulban, amely 2014-ben az Iszlám Állam kezére került, és az ott élő síita és keresztény közösségek lettek a dzsihadista vérengzések célpontjai. A Grál-szentélyt tehát ellenséges területen lévő, ostromlott kolostorként látjuk, melynek papja, Amfortas a megfeszített Krisztus alakjában jelenik meg, fején töviskoronával, testén a megváltás sebeivel, az úrvacsorát pedig nem bor és kenyér formájában osztják, hanem megcsapolják és kelyhekbe mérik Amfortas-Krisztus vérét. Parsifal, a „balga szent” e látványtól megrészegülten terepruhás deszantosként, kezében gépfegyverrel vág neki, hogy visszaszerezze a kiugrott pap (és gonosz varázsló) Klingsor karmaiból a lovagoktól elrabolt szent gerelyt (amellyel egykor a Megváltó oldalát nyitotta meg a római katona).

Viráglányok csadorban

A feszületfetisiszta, ereklyegyűjtő Klingsor csadorba bújtatott viráglányait küldi Parsifal szűzi tisztaságának megrontására, a fekete lepelruhát azonban a csábleányok hamar ledobják, és lenge odaliszkokként törökfürdőbe csalják a lovagot. Mint tudjuk, hiába: Parsifal megszerzi és visszaviszi a lándzsát Amfortasnak. Az előadás záróképében az összesereglett boldog hívek – immár muszlimok, zsidók és keresztények – közös koporsóba dobálják vallási jelképeiket, keresztet, Tórát, Koránt, miegymást, majd az egyházak zsarnokságától ekként felszabadulva távoznak a színről. Más ez a befejezés, mint Wagner művének keresztény áhítata, de a rendező szerint ez a pánvallásos – vagy még inkább vallások utáni – álláspont illik leginkább korunkhoz.

Ha a giccsbe hajló politikai sallangokat lehántjuk az előadásról, végül is többé-kevésbé hagyományos vizualitású, követhető jelképrendszerű, szépen rendezett Parsifalt láthatott a közönség, jó énekesekkel, a remek Klaus Florian Vogttal a címszerepben. A próbákról az utolsó pillanatban kereket oldó rigai karmester, Andris Nelsons helyére beugró Hartmut Haenchen is helytállt bayreuthi debütánsként.

Párzó krokodilok

A Parsifalnál több vitára ad okot A Nibelung gyűrűje Frank Castorf rendezésében. Az aktuális tetralógiát bicentenáriumi Ringként is emlegetik, mivel Wagner születésének kétszázadik évfordulóján, 2013-ban állították színre a Zöld dombon. Mára a premier előadói gárdája szinte teljesen kicserélődött, beleértve a karmestert is. Marek Janowski attól a Kirill Petrenkótól vette át a mű dirigálását, akinek üstökösként felívelő karrierjét jelzi, hogy nemrég a müncheni opera élére nevezték ki, és hamarosan a Berlini Filharmonikusok vezetését is átveszi Sir Simon Rattle-től. Janowski egyébként veterán Wagner-karmester, az idősebb magyar wagneriánusok még emlékezhetnek rá, micsoda kincset jelentett a ’80-as évek elején az általa vezényelt Ring teljes lemezkiadásának megszerzése, amely Magyarországon kizárólag a Deák téri NDK-centrumban volt kapható néhány napig.

Castorfot a német posztdramatikus színház fenegyerekének szokták emlegetni, jóllehet a kelet-berlini születésű rendező már 65 éves is elmúlt. Nem egyszerűen újraértelmezi vagy modernizálja a történetet, hanem már a szüzsét is elveti. Nála a Ring négy operájának – Wagner mitikus zenedrámájával szemben – nincs egy ívre felhúzható cselekménye, a térben és időben változó jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, és néhány kikerülhetetlen csomóponton érintkeznek az eredeti művel. Castorf szerint Wagner központi problematikája az arany mint a hatalom eszköze, amit ő korunk fekete aranyával, az olajjal helyettesít. Így A Rajna kincse nála a ’60-as években játszódik egy texasi benzinkútnál, a legendás országút, a Route 66 mentén álló motelben. Kisstílű gangek csapnak itt össze, a főisten Wotan és cimborái küzdenek meg a baseballütős pénzbehajtók képében megjelenő óriásokkal, Fafnerrel és Fasolttal. A sellők mi mások lehetnének, mint minden hájjal megkent, pénzéhes örömlányok, Freia, a fiatalság istennője latexruhás szexrabszolga, Erda, a Földanya pedig kiélt konzumnő. Sex and drugs and rock’n’roll, de főleg erőszak és semmi hősiesség.

Hétpróbás wagneriánus az ilyesmire persze csak legyint, látott már ehhez hasonlót itt, Jürgen Flimm rendezésében, aki másfél évtizede a közismert szappanoperára, a Dallasra húzta rá a Tetralógiát. Ám még a legedzettebbeknek is leesik az álluk, amikor másnap, A walkürben, a bakui olajmezőkön, a XX. század elejének cári Oroszországában látják viszont a főhősöket. Míg az előző rész úgy-ahogy követte a történetet, itt alig lehet ráismerni. Orosz anarchisták és kommunisták szövögetik forradalmi álmaikat, és a legváratlanabb pillanatokban a Patyomkin páncélos parafrázisaként készült film pereg a színpadon. A walkürök lovaglása helyett kaukázusi népviseletbe öltözött bárisnyák teáznak szamovárból, Wotan és Brünnhilde búcsúja alatt pedig gigantikus olajkút billeg a színen.

A harmadik rész, a Siegfried a mostani rendezésben a dél-dakotai Rushmore-hegy tövében játszódik, ám a sziklába faragott amerikai elnökök fejét kommunista ideológusok – Marx, Lenin, Sztálin és Mao Ce-tung – arcmásai helyettesítik. A szín gyakran változik, és ilyenkor a Honecker-éra időszakába, a kelet-berlini Alexanderplatzra csöppenünk. Siegfried egy Kalasnyikov-sorozattal itt végez Fafnerrel (a sárkány helyett színre lépő atlétatrikós stricivel). A négyestés előadás legmegdöbbentőbb jelenete a Siegfried és Brünnhilde szerelmi kettőse alatt az Alexanderplatzon sétafikáló (és időnként üzekedő) krokodilpár a három kicsinyével. (Bennfentesek tudni vélik, hogy valami hasonló valóban történt 1943-ban, Berlin bombázásakor, midőn az állatkertből kiszabadultak a krokodilok.) Hogy miért épp ez a vízió illusztrálja a nagy szerelmi duettet, azon a kritikusok három éve vitatkoznak.

Az olaj mint vezérmotívum a Siegfriedben mintha elvesztette volna szerepét, ám visszatér Az istenek alkonyában: NDK-s blokkház falán retróstílusú fényreklám hirdeti a Buna-Werke petrolkémiai üzem egykori szlogenjét: „Plaste und Elaste”. Az 1936-ban épült schkopaui gyár a legújabb kori német történelem jelképeként értelmezhető, itt egykor auschwitzi rabokat dolgoztattak, majd a megszálló szovjetek háborús jóvátétel címén innen fedezték gumiszükségletüket. A német újraegyesülés után aztán a terület rehabilitációjára hatalmas összegek mentek el az NDK-s időszakban okozott súlyos környezetszennyezés miatt. Az események azonban mégsem a gyárban, hanem többnyire egy utcai döner kebab-árusnál, illetve a Reichstagnak a bolgár származású művész, Christo által becsomagolt épülete előtt zajlanak. A slusszpoén pedig az, hogy a darab végén – Wagnernél a Walhalla összeomlásakor – lehull a monumentumról a lepel, de az istenek honaként nem a Reichstag, hanem a New York-i tőzsdepalota bukkan elő. Brünnhilde meggyújtja a felhalmozott olajoshordókból kiömlő olajat, ám aki hatalmas tűzvészre számít – miként ez megfelelne a wagneri logikának –, annak csalódnia kell, mert Castorf lenullázza a drámai véget. A világmindenség látványos pusztulása helyett csak a gonosz Hagen teteme úszik el egy csónakban a Rajnán, a bajt hozó gyűrűt pedig a sellők egy takaréklángon égő hordóba hajítják. Nincs dráma, nincs összeomlás, nincs újjászületés – Castorf deheroizál, demitizál, dekonstruál. A rendező mindvégig kínosan kerülte, hogy a színpadi történések szinkronban legyenek a Wagner által írt cselekménnyel és zenével, sőt tudatosan ez ellen rendezett.

Eltángált asszisztens

Az ironikusnak vagy polgárpukkasztónak szánt elemek azonban nem igazán ütnek. Az, hogy az első részben Wotan magáévá teszi a Földanyát, a harmadikban pedig a vendéglőben lebonyolított orális aktus után még vele fizetteti ki a cechet, hogy Siegfried minden nőnemű teremtményre ráugrik, legyen az erdei madár, sellő vagy emberi lény, vagy hogy a megalázott Mime felhúzza a szivárványszínű lobogót, ma már Bayreuthban is kevés a megbotránkoztatáshoz.

A rendező sok filmes elemet használ, a színen szinte állandóan jelen van az eseményeket dokumentáló és kivetítőn is megjelenítő kamera. A mozirajongók számtalan utalást fedezhetnek fel Eisenstein, Kubrick, Jim Jarmusch és mások kultikus alkotásaira. De a montázsszerű szimbólumcunami az esetlegesség benyomását kelti, a jelenetek, parafrázisok, gegek nem állnak össze egységes egésszé, az ok-okozati összefüggések rejtve maradnak. A citátumok tetszőlegesen cserélhetők, illetve másokkal helyettesíthetők, vagy épp kihagyhatók lennének. A zenei megvalósítás persze színvonalas, az énekesgárda erős, a díszlet és a színpadtechnika professzionális, a produkció egy vagyonba kerülhetett, ám mindez leginkább sok hűhó semmiért.

Az előadás mártírja a Castorf által újdonságként alkalmazott „néma szereplő”, akit a rendező asszisztense alakít. Szegényt nemcsak véresre verik szinte minden jelenetben, de a végén még jól ki is fütyüli a közönség.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.