Szembesítés

/ 2013.08.21., szerda 15:41 /

Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai címmel mutatja be október 13-ig a Magyar Nemzeti Galéria azt a közel 120 impresszionista és posztimpresszionista festményt felvonultató válogatást, amely a jeruzsálemi Izrael Múzeum és az egyesített Szépművészeti Múzeum-Magyar Nemzeti Galéria együttműködésének köszönhető.

"Régi Jámborság s te, arany Középszer!" Nem panaszkodhat a múzeumbarát, ha épp mostanában jár Budapesten: a Szépművészetiben Schiele és kortársai, a Nemzeti Galériában Monet, Renoir, Gauguin, Van Gogh, Bonnard művei láthatók, olyan alkotóké tehát, akiknek a nevére mindenütt tódul a publikum. Ráadásul ez utóbbi tárlat igazán érdekes összevetést kínál: a francia és a magyar modernizmus születését szembesíti egymással.

Középre húzva

A Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria összevonásának fő indítéka volt, hogy a magyar képzőművészetet kiszabadítsa a karanténból, és nemzetközi kontextusban megméretve tárja a világ elé értékeinket. E koncepció próbakövének is tekinthető a mostani kiállítás, amely döntően a jeruzsálemi Izrael Múzeum és a két magyar nemzeti képtár kollekciójából 52 francia és 75 hazai impresszionista és posztimpresszionista alkotást állít ki. Az igazsághoz tartozik, hogy éppen száz esztendeje az egykori Művészház már hasonló elgondolás alapján rendezte meg a Nemzetközi posztimpresszionista kiállítást, és az elmúlt évtizedben is volt példa ilyesmire, egyebek mellett a Magyar Vadak és a francia fauve-ok együttes, nemzeti galériabeli bemutatásakor 2006-ban.

Az aggodalom gyakori reakció az effajta összevetések hallatán: vajon a nemzetközi nagyságok ragyogása nem borítja-e árnyékba a mi büszkeségeinket? Nos, ez elsősorban a rendezésen múlik, és e tekintetben mindenképpen sikeres a magyar kurátorpáros - Gergely Mariann és Plesznivy Edit - munkája. A tárlat ügyesen középre húzza a mezőnyt, a francia sztárokat kicsit lefelé, a magyarokat kicsit felfelé korrigálja. Így a kiegyenlített, hangulatos összeállításban gyönyörködő látogató bizonyára nem távozik keserű szájízzel. A válogatás azért is lehetett többé-kevésbé szerencsés, mert az 1965-ben alapított jeruzsálemi múzeum klasszikus-modern gyűjteménye színvonalas ugyan, de a jelentős európai vagy amerikai képtárakhoz képest mégsem tobzódik olyan fő művekben, amelyek társaságában ne férnének el honi festőink kiemelkedő alkotásai. Másfelől azonban mégiscsak kényszerházasságról van szó, és nem tudatosan összeválogatott műegyüttesről, ahogy a komparatív kiállításokat a nagy múzeumokban rendezni szokták. Ekként az Izraelből kölcsönkapott francia gombokhoz kellett varrni a magyar kabátot, ami olykor erőltetett megoldásokat kényszerített ki.

A magyar modernizmus alakulása ugyanis korántsem volt olyan szerves és művészi vitákban kiérlelt, mint a francia, így a párhuzamok nem egy esetben éppen csak a felszínt érintik. Ráadásul a teljes ív bemutatásához nálunk egész fejlődési szakaszok hiányoznak: a poentilizmus kimódolt rendszere, amely oly' meghatározó összekötő láncszeme volt az impresszionista, posztimpresszionista, majd fauve festészetnek, nem érintette meg a magyarokat, így nem is igen lehet például Signachoz hazai festőt párosítani.

Egymással felelgetve

Még mélyebbre nézve azt is be kell látnunk, hogy a látszólagos hasonlóság ellenére a "magyar impresszionizmus" igencsak más karakterű, mint a francia. A plein air hatások elérésében Monet és társai egyszerre voltak analitikusabbak és nagyvonalúbbak is, mint a mieink. Ők a látvány színértékekre bontásának elvét követve sokkal inkább el tudtak szakadni attól, amit az akadémiákon tanítottak. Tudatosan építettek a tudományos színelméletekre és az emberi szem tehetetlenségéből következő optikai jelenségekre, így hozva létre azt a fényben remegő, levegős térérzetet, amely ennek az irányzatnak az igazi varázsa. A magyarok az impresszionizmust megkésve kapták, akkor, amikor már szinte letűnt módszernek számított a XIX. század végének felgyorsult világában.

A Bécsben, Münchenben tanuló festőink csak a kilencvenes években fedezték fel maguknak Párizst. Csók István így emlékezik vissza a Ferenczy Károllyal ott töltött első időkre: "Együtt jártunk múzeumokba, képtárakba [...] s ha már akkor megvan a Luxemborgban a Caillebotte-terem csodás Renoir- Manet-Degas-ival, ha már alkalmunk lett volna látni Claude Monet és Sisley tájképeit, tán egészen más irányba terelődik a felfogásunk is a művészetről. De akkor még a Louvre falain nem láthattuk Goyat, kiből Manet táplálkozott, [...] Cézanne, aki pedig már akkor dühösen ostromolta hiába a Salon kaput, teljesen ismeretlen volt előttünk." A fiatalok tömegesen csak a XX. század első éveitől jártak Párizsba tanulni, így leginkább csak a majdani Nyolcak tagjainak, illetve a nagybányai neósoknak adatott meg, hogy az új francia iskolák látásmódjába szervesülhessenek.

A Nemzeti Galéria mostani tárlata, amely egymással szemközti falakon, felelgetve mutatja be a magyar és francia képeket, akarva-akaratlanul ezt a tételt igazolja. A jellegzetes francia impresszionista képekhez csak jó két évtizeddel későbbi magyar művek párosíthatók.

Rippl-Rónai a franciák közt

Persze a képtárlátogató nem feltétlenül művészettörténész, többnyire nem foglalkoztatják stílusfejlődési problémák és évszámok, nem ütközik meg, ha emberöltőnyi különbséggel kerülnek egymás mellé alkotók. Nem zavarja Koszta József és Claude Monet bárkáinak vagy Hollósy Simon és Van Gogh boglyáinak párosítása, amelyeket kizárólag a téma köt össze, de sem az időszak, sem a festői indíték nem azonos.

A kiállítás erős pillanatai nem ezek a látszatösszecsengések, és még csak nem is Szinyei Merse Pál némileg öncélú fókuszba helyezése. A tárlat elején, a preimpresszionista szakaszban öröm felfedezni, hogy a sárbogárdi Mészöly Géza vízparti tájai időben, stílusban és minőségben sem maradnak el Eugene Boudin alkotásaitól. Később pedig elegáns rendezői megoldás Rippl-Rónai Józsefet a "francia falon", a nabik - Bonnard, Vuillard, Sérusier - közt szerepeltetni, hiszen ő ténylegesen közéjük tartozott, sőt egyik alakítója volt az irányzatnak. A posztimpresszionistákhoz - Cézanne, Gauguin, Van Gogh - erősebb analógiákat is lehetett volna találni, de a Nemzeti Galéria legnívósabb, párhuzamba állítható képei jelenleg Rómában vannak kiállítva, a magángyűjteménybeliek pedig már készülődnek az őszi, párizsi seregszemlére.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.