Szerelemre hangolva
A távol-keleti film megnevezés körülbelül olyan árnyalt kategória, mintha beszélhetnénk egységes törekvésű európai moziról, együtt vizsgálnánk például a francia, a horvát és a brit mozgóképes törekvéseket, vagy más földrész kapcsán egybemosnánk az iráni új hullámot az indiai mozi darabjaival. Ám a kategóriákra mégis szükség van, valahogy mégis el kell igazodnunk abban a dömpingben, amit a világ éves filmtermelésének nevezünk.
A távol-keleti kistigrisek gazdasági megerősödését és térnyerését a nyolcvanas évek közepén törvényszerűen követte a filmgyártás fellendülése. Az európai néző legfeljebb azon csodálkozott, hogy milyen professzionális módon, milyen sokféle hangon, tematikában és stílusban jelent meg a vásznon a tajvani vagy a hongkongi film. Egyszerre mutattak föl nemzetközi divatnak megfelelő másodpercekre kódolt villódzást Tarantino modorában és a belső történésekre reflektáló alkotásokat.
Az elmúlt esztendő egyik sikerdarabja Vong Kar-vaj Szerelemre hangolva című alkotása. A független amerikai kritikusok az év legjobb filmjei közé sorolták, Cannes-ban két díjat nyert, s számolatlanul kapta az elismerést Ázsiában is. Nem előzmények nélkül. A rendező napjaink egyik legelismertebb mozis művésze, akire a formanyelv dinamikus kezelése, a látvány mindenhatósága volt jellemző. Az új film Vong Kar-vaj tehetségének másik arcát mutatja föl. Minimálisra szűkíti a kamera mozgását, szinte kizárólag zárt térben fényképezi a szereplőket, olyan kimért tempóban, hogy paradox módon a mesterséges lassítás a néző számára gyorsításnak hat. Ez az eszköztelennek látszó, de minden ízében tudatosan átgondolt operatőri munka szolgál két ember kapcsolatának bemutatására és elemzésére.
Két házaspár próbál szinte egy időben lakást bérelni a fővárosban. Az egyik párból a férfit, a másikból a nőt ismerjük meg. Chow (Tony Leung Csiu-vaj) egy nyomdában műszerész, Lizhen (Maggie Cseung Man-juk) titkárnő, aki az iratok gépelése mellett főnöke szerelmi ügyeit intézi. Sokat vannak egyedül, össze-összefutnak, amint esténként a kifőzdében vacsoráznak vagy éppen elhozzák onnan az ételt. Félénken és bizalmatlanul méregetik egymást, sejtenek valamit. Aztán a sejtésből egy beszélgetés során bizonyosság lesz: a férfi felesége és a nő férje - egymás szeretői. A közös sérelem lassanként közel hozza őket. Először csak a veszteséget akarják feldolgozni. Miként lehet emberi módon, a külvilágot kizárva rendezni a kapcsolatot házastársukkal. Jeleneteket próbálgatnak, különféle érzelmi reakciókat elemeznek. Aztán az egymásrautaltság megszüli az újabb kérdést, miként lehet az egymás iránt fellobbanó szerelmet megőrizni, lehet-e másként is szeretni, mint ahogy azt a házastárs tette. A küzdelem szinte reménytelen, és szükségszerűen vezet az elváláshoz, majd az évek múltán az édes-keserű emlékezéshez.
Vong Kar-vaj filmje nem egyedi kísérlet arra, hogy úgy beszéljen a szerelemről, hogy ábrázolását megfossza minden külsődlegességtől. A szerelem két ember kizárólagos magánügye, legalábbis a szerelmesek szándéka szerint. A rendező tiszteli ezt a szándékot, nem engedi, hogy a néző kívülállóként olyan részleteknek is szemtanúja legyen, ami nem rá tartozik. A film legerotikusabb jelenete az, amikor a taxiban ülve a férfi keze közeledik a nőéhez, de hiába. A Szerelemre hangolva retrofilm, a hatvanas évek elején játszódik, a szexuális világforradalom előestéjén. Így a tudatosan szemérmes ábrázolás egy nemzedék utólagos tiltakozása mindaz ellen, ami felszakította az intim szféra gátjait, ami közszemlére tette azt, ami a legszemélyesebb két ember kapcsolatában.
A magyar néző a helyszín több ezer kilométeres távolsága ellenére is otthonosan mozog a történetben. Hongkong még nem a világ egyik gazdasági központja, hanem elzárt hely, ahol szűk társbérletben szoronganak az emberek, ahol a Japánból hozott elektromos rizsfőző vagy a Szingapúrból csempészett valódibőr-táska éppen olyan nagy dolognak számít, mint nálunk a bécsi orkánkabát. Csak a történelem útjai vettek más irányt, még ha ettől az egyes ember boldogsága vagy boldogtalansága vajmi kevéssé függ.
