Szlovákul szeretni

/ 2016.08.10., szerda 15:52 /
Szlovákul szeretni

A fenti címmel jelent meg Durica Katarina regénye, amely meglepő kombinációja egy földrészeken átívelő szerelmi történetnek és a felvidéki magyarság elmúlt fél évszázados sorsának. Az író-újságíró lapunknak azt is elmondja, neve miként jelképezi a kisebbségi létet.

– Budapesten élő, szlovákiai születésű világjáró magyarként hol érzi magát otthon? Csak ne azt mondja, ami a könyvben is szerepel: ott, ahol a mobiltelefonja töltőjét tartja...

– Volt időm töprengeni ezen, amióta negyedikes koromban a magyar iskolámban Elmélkedés a hazaszeretetről címmel kellett fogalmazást írnunk. Ugye ezzel a kérdéssel felvidéki magyarként az ember hamar szembesül. Ha kicsit korábban találkozunk, azt mondtam volna, megtaláltam az otthonomat Budapesten. De nemrég jártunk a felvidéki magyar fiatalság nyári táborában, Gombaszögön. Felszabadító érzés volt, hogy használhatom a tájszólásomat, hogy az ott lévőkkel félmondatokból értettük egymást – rögtön újra otthon éreztem magam.

– Fiatal felvidéki hősnője, Petra cipeli családja kibeszéletlen múltját. Miért „terhelte meg” a szerelmi történetet ilyen háttérrel?

– Szándékom volt, hogy megírjam a (cseh)szlovákiai magyar történelmet is. A szocializmus időszakáról ugyanis szinte nem beszélünk a magyar közösségben, de Szlovákiában is csak elvétve. Alig esik szó az 1945 utáni kitelepítésről, ami pedig szinte minden felvidéki magyart érint: sokan máig nem tudják, a családjuk miért maradhatott, másokat meg miért vittek el.

 

– A regényben még egy állambiztonsági szál is van; a főhős apja zsarolás elől disszidál és hagyja családját Csehszlovákiában. Nehéz volt rátalálni erre a vonalra?

– Olyannyira nem, hogy egy ismerősöm élettörténetén alapul. Azzal a feltétellel osztotta meg velem a titkát, hogy nem árulhatom el a nevét. Fontosnak gondoltam beledolgozni sorsát a könyvbe, mert elképesztő emberi tragédiák történtek még a nyolcvanas évek végén is Csehszlovákiában. Az anyaggyűjtés során nyomasztó történeteket találtam arról, hogyan jelentettek az állambiztonságnak a falusiak, ha a határ mentén disszidensgyanús embert láttak. A katonaságnál a 18-19 éves csallóközi magyar fiúk jó részét megpróbálták beszervezni. Az első feladat általában az volt, hogy vegyülni kellett a többi magyar közt, úgy téve, mintha szlovák volna, és egy szót sem beszélne magyarul. Ugyanezek a fiúk sorkatonaként Nyugat felé menekülő embereket lőttek agyon. A rendszer aljasságát mutatja, hogy akkor eltávozást kaptak és kitüntették őket, mert elbántak a nép ellenségeivel. Erről Felvidéken nem beszélünk, pedig ideje volna elkezdeni.

– Magyarországon ilyen történetekről szóló vitákban előbb-utóbb valaki megjegyzi: minek bolygatni a múltat...

– A traumák feldolgozása nemcsak egy ember, de egy közösség életében is létfontosságú. Olyan ez, mint a tüske, amit ki kell piszkálni a bőr alól, és utána a seb magától gyógyul.

– A sok elfojtást, el nem mondott történetet jelképezi az ön neve is? Miért nem Gyurica Katalin szerepel a könyv borítóján Durica Katarina helyett?

– A nevem a kisebbségi magyar sors lenyomata. Nagyszüleim sírján még Gyuricaként szerepel a családnevünk. Édesapám viszont úgy nőtt fel, hogy az embernek van „hivatalos” és van „személyes” vezetékneve: a hivatalos papírjaiban Ladislav Durica, azon kívül Gyurica László. Én is ezt szoktam meg, de amikor lediplomáztam, bevonultam a pozsonyi anyakönyvi hivatalba, és a nevem végéről levetettem az -ová végződést. Akkor felmerült, keresztnevemet magyarosítsuk vissza Katalinra, de akkor már úgy voltam, hogy 23 évig Katarina voltam papíron, maradjon így.

– Könyve afrikai fejezetei is a saját életén alapulnak. Miért vette nyakába a világot még az egyetem alatt?

– Egyetértek azokkal, akik a legjobb önismereti tréningnek tartják más kultúrák megismerését. Emlékszem, egyik első egyiptomi utamon két utcával mellettem követtek el terrormerényletet. Egy utazási iroda alkalmazottjaként dolgoztam, csupa arab férfi kolléga között. Rá kellett döbbennem, mennyit számít a kulturális háttér: még a frizurámra is vigyázni kellett, mert ott a kibontott hajat is bátorításnak veszik a férfiak. Ott tanultam meg vezetni, mégpedig KRESZ és hasonló cafrangok nélkül. Azt mondták az oktatóim: arra figyelj, mi történik előtted és mögötted, egyébként viselkedj úgy, mint egy hal az óceánban a többi hal között.

Fotók: Szabó Balázs

– Ez a stratégia használható volt a regény másik színhelyén, Tanzániában, ahol szintén járt?

– Európaiként ott nem nagyon lehet vegyülni, bőrszínemmel kiviláglottam a tömegből. Felületes várakozásaim nyomán azt hittem, az ország arculatát a csodás nemzeti parkok határozzák meg. Ehhez képest egy magyar gyerek a budapesti állatkertben előbb lát zsiráfot, mint egy tanzániai, mert ott a nemzeti parkokba csak több ezer eurós szafaritúrákon lehet belépni. Amikor Törökországban dolgoztam, megismerkedtem egy magyar lánnyal, akinek az unokatestvére egy luxus szafaritábort vezet a Kilimandzsáró alatt. A fiú Békásmegyer panelnegyedében nőtt fel, innen került egy olyan helyre, ahol zsiráfok járnak inni az ablaka alatti medencéhez. Erről a kettősségről, a luxusturizmusról és a borzasztó szegénységben élő országról írtam a regényemben.

– Milyen útlevéllel utazott akkoriban?

– Szlovákkal, nehéz is volt elmagyarázni, hogy milyen nemzetiségű vagyok. De például a kurdok mindig megértették a helyzetemet, hiszen ők is kisebbségiek. A nyugatiak általában úgy gondolják, a szlovákiai magyarok olyan közösség, mint például Németországban a törökök. Aztán volt olyan ember is, akit nem nagyon kellett már képezni. Egyszer egy francia fiúnak magyaráztam, hogy Dél-Szlovákiából származom, magyar vagyok, és rajzolni igyekeztem a Trianon előtti és utáni Magyarországról. Mire ő viccesen följajdult, hogy eddig minden magyar ismerőse előszedte a jegyzetfüzetét, amikor ez a téma felmerült.

– Szlovákiában mennyit kell magyarázni, hogy mi fán terem a felvidéki magyarság?

– Bár egy országban élünk, megdöbbentő a tudatlanság. A szlovák iskolákban semmit sem tanulnak a szlovákiai magyarokról. A mi iskoláinkban pedig a szlovák nyelv tanítása nagyon gyenge. Szoktuk is emlegetni, hogy egy frissen érettségizett diák csomó XIX. századi szlovák versrészletet tud elszavalni, de egy kétágyas szobát a Tátrában lefoglalni már nem. Az egyik, több nyelven beszélő, világlátott szlovák ismerősöm egyszer minden rosszindulat nélkül, puszta tudatlanságból megkérdezte, hogy a szüleim mikor költöztek Magyarországról Szlovákiába. Most kezdjem el mesélni, hogy az őseim sosem költöztek sehova, a határ lépett át fölöttük? Létezik persze egy szűk, pozsonyi értelmiségi világ, amely érdeklődik a magyar nyelv és kultúra iránt, mert ez is hozzátartozik a város múltjához.

– És Magyarországon még kell magyarázkodnia?

– Sokáig szlovák rendszámú autóval jártam, megszoktam, hogy egy nyaraláson három nap után is a „szlovák család” voltunk, pedig magyarul beszéltünk. Sokan azt sem értik, miképp lehetséges, hogy magyar iskolába jártam Szlovákiában. Persze ezek kiragadott példák, de igazából ez már nem téma abban a közegben, ahol én mozgok.

– Némi borúlátással azt mondhatjuk, hosszú távon nemcsak magyar iskolák, de magyarok sem lesznek: húsz év alatt százezerrel csökkent a számuk.

– Ez megállíthatatlan folyamat, de nem vagyok pesszimista. Persze létezik elvándorlás és asszimiláció, de közben telepednek is haza emberek, és sok nagyszerű kezdeményezés van. Az oktatás fontosságát a magyarság megmaradásában különben aligha lehet túlbecsülni. Férjem, Feledy Botond Budapesten a jezsuita szakkollégium vezetője, sokat beszélgettünk, hogy nálunk miért nincs ilyesmi. De szerencsére hamarosan lesz: szeptemberben már költöznek is a diákok Pozsonyban az első magyar felsőoktatási szakkollégiumba.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.