TÚL A GEOMETRIÁN

/ 2005.02.10., csütörtök 01:07 /

Tágas, fehér falú műterme ideális hely az alkotáshoz. Ahhoz, hogy megszülethessenek utánozhatatlan művei, geometrikus absztraktjai. Hosszú út vezetett idáig - egyebek mellett erről is beszélgettünk a hetvenöt éves Konok Tamással.

- Hetvenötödik születésnapján készített számvetést? Hogyan tekint vissza az eltelt évekre?

- Vannak kritikus pillanatok az életben. Ilyen például az érettségi, amikor ki-ki eldönti, milyen irányba induljon. Aztán a pálya bizonyos pontján - negyven-ötven év körül - jön egy krízisszerű időszak. A hatvanadik év figyelmeztető, a hetvenöt pedig általában mindenféle bajokkal jár. Érdekes, és tulajdonképpen vigasztal is, hogy anyai dédnagyanyám száznégy éves korában halt éhen, az ostrom alatt. Soha életében nem volt beteg. Anyai nagyapám, az építész Sándy Gyula szintén erős alkatú ember volt, egész élete a művészetből, a munkából és a tanításból állt.

- Ezek biztató jelek?

- Némi reménnyel töltenek el, hogy a vég nem lesz vérfagyasztóan rémes... Azt pedig kifejezetten kegyelemnek tartom, hogy hivatásomul a festészetet választottam.

- Pedig lehetett volna építész vagy hegedűművész is.

- Jó időpontban, szerencsés felismerés volt, hogy a zenélés nem nekem való. Például az állandó gyakorlás miatt. Favágásnak tűnt.

- Fárasztotta? Untatta?

- Nem állt rá a fizikumom úgy, ahogy kellett volna. Imádtam kamarazenélni, és emiatt kicsit sajnálom, hogy nem voltam elég kitartó. De a zene élvezete és még inkább a szerkezete mindig erősen hatott arra, amit csináltam. Rengeteg analógia fedezhető fel a zene és a munkáim között.

- A hangszín és a festői szín párhuzamára gondoljunk?

- Sokaknak ez jut eszükbe, de inkább abban az értelemben mondom, hogy ami a zenében a hiátus, vagyis a szünet, az a festészetben az a rész, ami üresen marad, vagyis a térnek egy körülhatárolt része. Mindemellett a zenélés pontosságot és tökéletességet követel, vagy legalábbis az erre való törekvést, amiből szintén sokat profitáltam festőként.

- Kritikusai jól elkülönülő korszakokra osztják pályáját. Egyetért velük?

- Az ember életében van három-négy meghatározó pont, amikor vált gondolkozásban, esetleg szemléletben, de nem hagyja teljesen el az addigi eredményeket, tapasztalatokat. És próbál valami újat létrehozni, hogy ne ismételje önmagát. Mindenképpen meghatározó volt az indulás. A Képzőművészeti Főiskolán kitűnő mestereim voltak: Barcsay Jenő - aki kedves barátommá vált -, Bernáth Aurél és Berény Róbert. Borsos Miklóssal szinte haláláig baráti volt a kapcsolatom. 1948-tól 1954-ig, a legrémesebb időben jártam főiskolára, ami szinte az oázist jelentette, hiszen ott a művészetről volt szó. Megtanultam a mesterséget, azt, hogy a látványt hogyan kell visszaadni a síkon, két dimenzióban.

- Mi történt azután, hogy elhagyta a "béke szigetét"?

- Amikor a saját lábamra kellett állnom, éreztem: szorongató a légkör. Segített, hogy ismeretségbe és jó barátságba kerültem többek között Kassák Lajossal, Bálint Endrével, Korniss Dezsővel, Rozsda Endrével és Barta Lajossal.

- Ilyen mesterek mellett miért volt elégedetlen?

- Nehéz volt elviselni a szabadság hiányát. Rettenetesen érdekeltek a Nyugaton kialakuló irányzatok. Borzasztóan foglalkoztatott az École de Paris, Matisse, Picasso, Marcel Duchamp és mások, akiktől gyakorlatilag semmit nem láttam. Ahhoz, hogy az ember valami mást kezdjen csinálni, nem alkalmas egy, a világtól teljesen elzárt terület. Nyugaton lezajlott a dadaizmus, és a szürrealizmusnak is vége volt már. Egyrészt úgy éreztem, ahhoz, hogy kezdő, fiatal művészként el tudjak indulni, más légkör kell, másrészt, hogy a figurális festészet számomra nem alkalmas arra, hogy elmondhassak bármit is a világról.

- Mi volt a baj vele?

- Túl kellett lépni rajta. 1958-ban kijutottam Párizsba: sokként ért, gyakorlatilag két évre bénult állapotba kerültem. Az alapján, amit ott láttam, tudtam: más úton kell elindulni. Az, hogy lesz-e valakiből művész, csak részben múlik a tehetségen. Kell hozzá egyfajta művelődésre való erős igény, olvasottság, a társművészetek iránti érdeklődés, kapcsolatrendszer. Az én generációmban szinte nem volt senki, akivel azonos szellemben gondolkodtunk volna. A fiatalabbaknál, például az Iparterv Csoportnál ez már jobban sikerült: összeálltak, segítették egymást, kiállításokat szerveztek, de a forradalom előtt és alatt ez elképzelhetetlen volt. A számtalan kérvény és kiállításmeghívás után másodszor is kijutottam Párizsba. Fantasztikusan virulens világba érkeztem. Akkor kezdődött az újrealizmus, 1960 táján újra feltámadt Párizsban a dada. Ráadásul ekkor zajlott a város látványos átalakulása, az épületek megtisztítása, bontása, negyedek megszűnése, újak születése. Mindenfelé üres házhelyek álltak, a falakon még rajta volt a tapéta, polcok, képek, anyagok hevertek szanaszét - rengeteg dolgot összeszedtem, amiket aztán felhasználtam a képeim kollázsanyagához. Aktív időszak volt, pályám második nagy szakaszának kezdete. Meghatározó élménnyé vált az utazás is. Szabadon mozoghattam Észak- Afrikától kezdve Európában mindenfelé, és az utak emlékképeiből hoztam létre új stílusomat.

- Nem is akart hazajönni?

- Lejárt a vízumom, és visszavonták az útlevelemet. Huszonnégy óra alatt kellett eldönteni, hogyan tovább. Ígérték, hogy újra megkapom a vízumot, csak menjek haza, de nem hittem nekik. Azóta sem derült ki, hogy miért akarták, hogy hazajöjjek. Kint maradtam, ami nem volt egyszerű, lejárt vízummal és olyan útlevéllel, aminek minden oldalára bepecsételték, hogy érvénytelen. Menedékjoggal menekült lettem, 1970-ben pedig francia állampolgárságot kaptam.

- Mikor jött vissza Budapestre?

- 1980-ban volt az első nagy kiállításom Győrben, aztán ugyanaz az anyag került a Szépművészetibe. Óriási élmény volt. A vendégkönyvet olyanokkal írták tele, hogy például "a szomszéd már megint szétszedte a kerítést, a disznói bejöttek a kertembe, széttúrták az egészet, hiába szólok a rendőrségnek...". Oldalakon keresztül sorolták gondjaikat, bajaikat az emberek. Őrült tömeg volt a megnyitón, de értetlenül álltak a fekete-fehér képek előtt. Nem tudtak mit kezdeni velem, talán arra számítottak, hogy megfestem például a Moulin Rouge táncosnőit. Azt gondolhatták: ezért kár volt kimenni Párizsba... Két év múlva rendezték a Tisztelet a szülőföldnek című tárlatot, amire minden Nyugatra szakadt magyar származású művészt meghívtak. Nekem kiesett az 1960 és 1990 közötti időszak, nem ismertem az itthoniakat; többek között Deim Pált, Fajó Jánost, Haraszty Istvánt, Bak Imrét is csak 90-ben ismertem meg, bár a munkáikról tudtam. Furcsa, hogy se baráti, se szakmai kapcsolatba nem kerülhettem kortársaimmal, akik azóta barátaimmá váltak.

- Be tudott kapcsolódni a francia művészeti életbe?

- Abban a párizsi házban, ahol ma is lakunk, még három festő élt, de a Bonjour monsieur!-n kívül évekig nem volt más kapcsolatunk. Magyarországon ez elképzelhetetlen. A franciák teljesen mások, de ettől függetlenül kedvesek, szellemesek. Később sok barátom lett.

- A harmadik meghatározó város az életében: Zürich.

- Schlégellel először Párizsban találkoztam. Beszélt induló galériájának terveiről, és együttműködést ajánlott, azzal a feltétellel, hogy az év egy részét Zürichben töltöm. A hatvanas években Zürich Európa vizuális fővárosa volt, minden nagy galéria ott működött - kitűnő tulajdonosokkal, kiváló művészekkel.

- Roppant redukált, geometrizáló stílusa végeredménynek tekinthető, vagy foglalkoztatják új lehetőségek is?

- Ezen a - ha lehet így nevezni - új konstruktivizmuson kívül jó tizenöt-húsz éve érdekel az ezoterika, a misztikum, valami olyasmi, ami nem köthető a matériához. Izgat a születés, az elmúlás pillanata, az anyagi világ tér- és időbeli végtelensége. Közben érzem a kreáció mozgató erejét is. Magamnak szeretek festeni.

- Nem kap visszajelzéseket?

- Dehogynem, csak mindig arra gondolok, hogy más egy pohár vízben feloldani két kanál sót, mint a Csendes-óceánban. Nem tudom, merre tart a vizualitás, hogyan változnak a valóság rögzítésének módjai, lehetőségei. Azt hiszem, furcsa korban, óriási változások pillanatában élünk.

- Ám a sík sík, a vonal vonal marad.

- Épp ezért tudom megfogalmazni, mit szeretnék megvalósítani: teremteni valamit, ami túlmutat a geometrián, de úgy, hogy legyen szellemi töltete, amivel a lét, az életérzés, az érzékenység megfogalmazható. Különben minden lehetséges: nincsenek gátlások, nagy a nyitottság. De a gondolkodásmód is megváltozott. Az általános műveltséggel, a latin kultúrával már nem nagyon lehet előhozakodni...

- Vagyis lehet, de...

- De akkor mi van? Úgy érzem, maga az emberi kvalitás került válságba. Ahol tömegmészárlások vannak, ott megsemmisült a morál. A másik, hogy nemcsak a közönségnek, hanem a szakmának is alig van fogalma a különböző irányzatokról. A vizualitásban jelentkező ágazatok többsége majdnem ismeretlen. De ez érthető, hiszen csak az elmúlt években indult el, hogy idehozunk külföldi kiállításokat, amiket meg is néznek az emberek. Ám ezek nem a ma művészetét mutatják be. Az impresszionistákat már a vidéki házmesternék is értik, de nem biztos, hogy a kortárs művészek is ilyen népszerűek lennének.

- Jól érzi magát ebben a nyitott világban?

- Nem érzem rosszul magam. Mindaz, amit az ember tudomásul vesz, olvas a tudomány fejlődéséről, formálja a gondolkodását. Vannak alkotók, aki elvonulnak, tudomást sem véve a világról. Aki viszont belekóstolt egy más életszemléletbe, nem tud visszamenni gyökeret enni az őserdőbe. A romantikus művésztípus egy letűnt világ tartozéka. Bohém, nélkülöző művészek persze léteznek, de másképp "működnek", mint korábban. Hihetetlen érdeklődés van az emberekben, ám egyúttal létezik egy dezinformáltság és tudatlanság is. Rettenetesen végletes világban élünk. Nehéz olyasmit létrehozni, amivel az ember nyomot hagy maga után.

- Hogy oszlik meg az ideje Budapest és Párizs között?

- A téli hónapokat általában Budapesten töltjük a feleségemmel, február végén utazunk Párizsba, pár hónapig ott maradunk, aztán visszajövünk. Szeretek Budapesten lenni, jól tudok dolgozni az itteni műteremben. Párizsban is volt egy remek műtermem, de már csak a lakás van meg, ami nem túl nagy. Persze ott is lehet dolgozni.

- Szokott félbehagyni munkát?

- Rengeteg munkám van évek óta félkész állapotban. Vannak pillanatok, amikor valami megvilágosodik bennem, és be tudom fejezni egyiket-másikat.

- Tehát hosszasan alkot.

- Sok szünettel, fiókszámra készülő vázlatokkal. A rajz olyan, mint a költőnek a jegyzet. Kénytelen vagyok vázlatolni, mert az ötletek pillanatok alatt elpárolognak.

- Mitől függ, hogy műve színes lesz, vagy fekete-fehér?

- Mondják, a dinoszauruszok korához közeledő ember jobban igényli a színeket. Lehet, hogy ez következett be nálam is... De komolyan: az utóbbi tíz évben érzem, hogy néhány képem esetében fontosabbak a színek. Az ember mindig tart attól, hogy mókuskerékbe kerül, ismétli önmagát. Ezért muszáj minden képnek önálló értelmet adni, és nem rutinból festeni.

- Vannak üresjáratok?

- Számtalanszor, de igyekszem továbblendülni rajtuk. Úgy, hogy a már megformált gondolaton túl valami új, érdekes dolog jöjjön ki.

- Várható jubileumi kiállítás?

- Úgy nézett ki, lesz, de mégsem. Május 11-én a Kapás utcában nyílik kisebb tárlat, ősszel Baselben lesz kiállításom.



Konok Tamás festőművész

1930. január 9-én született Budapesten.

1945-1949: a Győri Bencés Gimnázium diákja, a zeneművészeti konzervatórium növendéke.

1948-1953: a Képzőművészeti Főiskola hallgatója.

1955: Fiatal Művészek Díja.

1957: Derkovits-ösztöndíj.

1959: első kiállítása Párizsban.

1960: Párizsban telepedik le.

1963: elnyeri a Hatford Alapítvány ösztöndíját - egy évig New Yorkban és Kaliforniában alkot.

1970: francia állampolgárságot kap.

1980-81: első magyarországi retrospektív kiállítása a győri Xantus János Múzeumban.

1992-től címzetes egyetemi tanárként kortárs képzőművészetet tanít a Budapesti Műszaki Egyetemen.

1997: a francia lOrdre du Mérite lovagja.

1998: Kossuth-díj.

2004: a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteleti tagja.

Rosta

Borbás Barna

Találkozunk 2016-ban!

Kezdhetünk búcsúzni több jól ismert légitársaságtól

Nem kis részben a dolgozók kifacsarásán alapuló humánpolitika okozta a Ryanair botrányos járattörlési hullámát, de a vállalat némi fizetésemeléssel kezelheti a belső feszültségeket. Közben kezdhetünk búcsúzni több jól ismert légitársaságtól is. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Mi történt az EAST ’56-os dalával?

Rosszulesett a zenekarnak, hogy az ’56-os forradalom tavalyi évfordulóján nem az EAST legendás dalát és klipjét vették elő, de megértik. Móczán Péter basszusgitárost, az együttes alapítóját, vezetőjét az október 23-i életműkoncertjük előtt kérdeztük. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Bizonyíték: a szovjet katonák tömegesen erőszakoltak meg nőket

Hogyan lett Magyarországon ’48-ra annyi kommunista, hogy átvehették a hatalmat? Miként győzött vidéken harcok nélkül a forradalom? Hogyan kerültek kulcsszerepbe a „kommunistamentők”? Miért akasztották fel őket utóbb? Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke 1956-ról. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

A halál völgyében: miért bukik el tízből kilenc startup?

Divatba jöttek a startupok Magyarországon, de tízből kilenc induló vállalkozás elbukik, és lassan nő a sikersztorik száma. Ezen változtatna a Telenor gyorsítóprogramja, melynek két mentorától kérdeztük, mik a leggyakoribb buktatók.

Fekete György utódja: „Ide ne hozzon senki pártpolitikát!”

Karmester vagyok, és az is maradok, nem lettem politikus attól, hogy MMA-elnöknek választottak – mondja Vashegyi György, aki november elejétől három évig vezeti a köztestületet. Az új elnökkel minőségről, ízlésdiktatúráról és az együttműködés hiányáról is beszélgettünk a friss Heti Válaszban.