Budapest boksz
Akad néha esély, hogy bevigyünk egy ütős jobbegyenest, és nálunk legyen a pont. Itt vannak például a pavilonok.
Járjuk a várost, és lépten-nyomon beléjük botlunk, a hol giccses, hol aránytalan, hol forintos bódémegoldásokba, amelyeket szinte mindig erősre lakkoz a vevő ízlésének megfelelni, de közben mindent olcsón megúszni akaró árus-vállalkozó. Az, hogy mindezt a Vörösmarty téren, a budai Várban vagy akár a Bálna szomszédságában, régi vagy új, de védett építészeti értékek között teszi, valószínűleg nem érdekli. „De hát csak ideiglenes” – mondja, és miközben számol, nem néz fel háromszor hármas fóliasátra alól a míves pártázatra, erkélyt tartó atlaszokra, szecessziósan libbenő homlokzatokra. Persze, ideiglenes, mégis évről évre, évszakról évszakra visszatérnek ő és barátai, hogy egy-egy alattomos mélyhorgot bevigyenek a városképnek.
És akkor jön az igazi lehetőség, a Budapest Box. Amikor a magyar főváros ráébred, hogy nem kell mindenáron égetni magát a karácsonyi vásár negédes, parasztromantikát idéző építményeivel egy olyan helyszínen, amelyet sok európai ország elfogadna főteréül. Végre van trendit akaró megrendelő. A kortárs érvényű, eltérő témájú vásárokra és rendezvényekre egyaránt rugalmasan használható pavilonokra kiírt tervpályázaton aztán nem történik semmi. A közönség csalódottan megy haza, sem a pályázók, sem a zsűri nem tudott válaszolni arra, hogy mit kellene a ringben kezdenünk egymással.
Ha nem ad érvényes választ a XXI. század alkotója a jelenre és a múltra (esetünkben még az állandóra és ideiglenesre) egyszerre, akkor nem érdemes erőltetni ezt az egészet. Akkor teljesen mindegy, hogy baltával faragott füstös rönkfával vagy antracit szálcementtel akarunk karácsonyi vagy tavaszi fesztiválos hangulatot teremteni műemléki környezetben. Gondolattalan, üres ízlésboksz az egész, mellément parasztlengőkkel.
