Dolomitbérc a város fölött
A csúcsra már csak távoli morajlásként ér fel az autóáradat zúgása: a Sas-hegy magányos sziklaként emelkedik ki a nagyvárosi kavargásból.
Szokatlan szögből látszik a város erről a hegytetőről: alattunk Dél-Buda lélektelen sugárútjai, a dombokra felkúszó villanegyedek, szemben a Citadella háta és a Várhegy nyugati oldala. Ezt a lenyűgöző, széles vásznú panorámát nem fényképezik turisták, nem szerepel képeslapokon - a budapestiek jól őrzött titka.
Több mint három évszázaddal ezelőtt, amikor az egyesült keresztény seregek katonai parádéval ünnepelték Buda visszafoglalását a töröktől, a legenda szerint sasok szálltak fel a Várheggyel szemben emelkedő bércről. A győzelem madarai üdvözölték a romok közt diadalünnepet tartó győzteseket, akik hálából róluk nevezték el az addig névtelen ormot. Míg az alanti síkságok sűrűn beépültek, a házak fölé emelkedő dolomitkúp nem sokat változott. Ez a főváros egyik legrégebbi természetvédelmi területe, amelyet még 1958-ban alapítottak. A bejáratnál kis fogadóépület várja a kirándulókat, akik a jelzett tanösvényt követve alig tízperces sétával négy-öt különféle élőhelyet ismerhetnek itt meg. A napos, sziklás déli oldal málló kövei között melegkedvelő növények - sárga kövirózsa, István király szegfűje, magyar gurgolya - élnek.
A hűvösebb északkeleti lejtőn vastagabb a gyeptakaró, és bőven tenyészik a ritka budai nyúlfarkfű. A hegyoldal horpadásaiban karsztbokorerdő foltok alakultak ki, a vékony termőtalajon egy-egy csökött, göcsörtös tölgyfa próbál megkapaszkodni. Az őshonos fajok élet-halál harcot vívnak a szomszéd kertekből betolakodó orgonaés aranyesőbokrokkal. Fent, a csúcson már csak a szikla marad, körülötte lepkerajok és madarak köröznek - a büszke sasok réges-rég elköltöztek.
Több mint három évszázaddal ezelőtt, amikor az egyesült keresztény seregek katonai parádéval ünnepelték Buda visszafoglalását a töröktől, a legenda szerint sasok szálltak fel a Várheggyel szemben emelkedő bércről. A győzelem madarai üdvözölték a romok közt diadalünnepet tartó győzteseket, akik hálából róluk nevezték el az addig névtelen ormot. Míg az alanti síkságok sűrűn beépültek, a házak fölé emelkedő dolomitkúp nem sokat változott. Ez a főváros egyik legrégebbi természetvédelmi területe, amelyet még 1958-ban alapítottak. A bejáratnál kis fogadóépület várja a kirándulókat, akik a jelzett tanösvényt követve alig tízperces sétával négy-öt különféle élőhelyet ismerhetnek itt meg. A napos, sziklás déli oldal málló kövei között melegkedvelő növények - sárga kövirózsa, István király szegfűje, magyar gurgolya - élnek.
A hűvösebb északkeleti lejtőn vastagabb a gyeptakaró, és bőven tenyészik a ritka budai nyúlfarkfű. A hegyoldal horpadásaiban karsztbokorerdő foltok alakultak ki, a vékony termőtalajon egy-egy csökött, göcsörtös tölgyfa próbál megkapaszkodni. Az őshonos fajok élet-halál harcot vívnak a szomszéd kertekből betolakodó orgonaés aranyesőbokrokkal. Fent, a csúcson már csak a szikla marad, körülötte lepkerajok és madarak köröznek - a büszke sasok réges-rég elköltöztek.
