Kiemelkedő nagyság
Súlyosan magasodik a Széchenyi István tér oldalában a Magyar Tudományos Akadémia épülete. Erejét, melyet máig nem vesztett el, leginkább a markáns, kiugró, egy szinttel megnövelt magasságú, tömbszerű középrizalit adja. Fejnehéz az épület – fut át a fejemen valahonnan a szó.
Persze sokat számít a stílusa miatt kezdetben erősen vitatott, majd megkérdőjelezhetetlen tekintélyre szert tett épület reprezentatív megjelenése szempontjából a neoreneszánsz által profi kimértséggel használt klasszikus építőelemek rendje is. A zömök hasábokból építkező tömegek erejét tovább növelik az óriásira nagyított, félköríves kapuk és ablakok, a szinteket összefogó oszloppárok, az eresz alatti konzolok, és a tetőpárkány felett futó kőbábos korlátok. Az örök érvényűnek szánt üzenetet faragott kődíszek, allegorikus alakok támasztják alá.
Az éppen 150 évvel ezelőtt átadott épületet a porosz király udvari építésze, Friedrich August Stüler tervezte. A nagyszabású építkezés – amelyet az Építési Bizottság megbízásából már Ybl Miklós irányíthatott – 1862-től 1865-ig tartott. Az építőmesteri munka közben a neves mester is rajta hagyta keze nyomát az épületen: Stüler tervéhez képest elvetette a középrizalit elé tett árkád és az oldalhomlokzat rizalitja tervét, és rátette az épületre koronázó elemként a fenti balusztrádsort.
A Magyar Tudományos Akadémiának másfél évszázada otthont adó épület előcsarnoka, a lépcsőház, a felső kiállítótér és a később Schickedanz Albert munkájával befejezett díszterem is méltó a nagyszabású külsőhöz. Az MTA épülete a maga eszközeivel időtálló módon szimbolizálja az ügyet, amelyet szolgál: a kiemelkedő szellemi nagyság jelentőségéről szól.
