Lánchídi bonyodalmak

/ 2017.05.10., szerda 18:00 /

Nyár elején felújítás miatt lezárják a Lánchidat és az Alagutat, így másfél-két évig zűrösebb közlekedésre kell számítani az I. kerület környékén és a pesti oldalon. Kevésbé közismert, de már az építéskor, 160 éve is jelentős problémákkal kellett szembenézni, a gondok némelyike viszont annyira ismerős, hogy akár mai is lehetne.

A Lánchíd mára a főváros jelképévé vált, hiszen 1849 óta biztosít állandó összeköttetést Buda és Pest között. „Régi szép idők!” – gondolhatnánk erre, amikor még szakadatlanul épült a haza. Igen ám, de ha közelebbről vizsgáljuk a dolgokat, több olyan érdekes tényre bukkanhatunk, amelyek árnyalják az idilli képet. Jobban megnézve ugyanis kiderül: egy ekkora horderejű beruházás Széchenyi korában sem ment könnyebben, mint manapság, sőt.

Hogy hogyan pattant ki az állandó átkelő építésének ötlete Széchenyi István fejéből, már önmagában is érdekes történet: 1820-ban az akkor még fiatal gróf édesapja (a nemzeti könyvtárunkat alapító Széchényi Ferenc) temetését késte le, miután egy hétig nem tudott átkelni a zajló Dunán, és a pesti oldalon ragadt. A legnagyobb magyar ekkor szenvedélyesen írta naplójába, hogy hajlandó lenne felvállalni a hídépítés ügyét – még ha bonyodalmakkal jár is és anyagilag sosem térül meg számára –, ha ezzel hozzájárulna hazája fejlődéséhez. Ma már tudjuk: ami a bonyodalmakat illeti, Széchenyinek igaza lett. Az akkori Magyarország, sőt, egész Európa legjelentősebb műszaki beruházása korántsem ment könnyen, a grófnak ugyanis számos problémával kellett szembenéznie. Miután közadakozásra buzdító felhívása nem talált túl lelkes fogadtatásra, Széchenyi báró Sina György bécsi bankárhoz, a Habsburg Birodalom egyik leggazdagabb emberéhez fordult, hogy legyen segítségére a hídépítés pénzügyi hátterének előteremtésében. Így is lett, ettől kezdve Sina az építkezést bonyolító Lánchíd Részvénytársaság vezetőjeként Széchenyivel közösen felügyelte a Lánchíd építésének ügyes-bajos dolgait. Gondokból pedig akadt bőven, a megoldás megtalálását viszont különböző érdekek nehezítették: míg Sina (pénzügyi okokból) az ár/érték arányban elérhető legjobb alapanyag felkutatásában volt érdekelt, addig Széchenyi a határidők pontos betartásában. Egyik sem volt egyszerű feladat, az osztrák hatóságok például folyamatosan akadályozták a munkálatokat, a mai Clark Ádám tér környékén lévő katonai épületek megváltását ugyanis a hadsereg húzta-halasztotta, késleltetve ezzel a budai hídfő építkezéseit, a hivatali aktatologatások jelentette késedelmekről nem is beszélve.

A beszállítókkal is meggyűlt a bajuk. Miután hosszas keresgélés után végül sikerült kiválasztani a megfelelő nyersanyagokat, a szállítással adódtak gondok: az egyik kőbányában például állítólag annyira szervezetlenül folyt a termelés, hogy az építésvezető Adam Clarknak személyesen kellett odautaznia és megrendszabályoznia a munkásokat. Mivel hazánk akkoriban még nem állt készen ilyen precíziós munkákra, a kényesebb elemeket Angliában készítették el, ami azt jelentette, hogy ide kellett szállítani őket, ám a vasanyag szállítása komoly nehézséget okozott. Vasút híján a legkézenfekvőbb módszer a folyami hajózás volt, a lassúság és a folyók szabályozatlansága azonban állandó késések forrása volt, az alkatrészek így két évig utaztak, mire Budára értek.

Ehhez járult még a szakemberhiány: a gépkezelőket és vasszerelőket ugyancsak Angliából szerződtették – közülük sokan telepedtek le Magyarországon, köztük az építésvezető skót mérnök, Adam Clark is.

Láthatjuk tehát: egy ilyen horderejű építkezés mindig bonyodalmakkal járt, egyet azonban bátran kijelenthetünk: Széchenyi István állhatatos küzdelmei nélkül biztosan később készült volna el az átkelő. Ő hajtotta át a törvényhozáson a Lánchíd-törvényt, ő tárgyalt a hatóság illetékeseivel, ő szervezte meg – Sina György révén – a biztos pénzügyi hátteret, és ő kérte fel tervezőnek a tapasztalt mérnök William Tierney Clarkot. Mi lenne, ha manapság minden nagy beruházást ilyen kvalitású emberek felügyelnének? Az utókor ma is hálás lehet gróf Széchenyi Istvánnak.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Kovács Ákos: Leszállni az egovonatról

A Nyugat nagyon mást ért kultúrán, mint mi, ebben a tekintetben igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat – mondja Kovács Ákos énekes, dalszerző, akit nemrég bemutatott Arany János-estjéről és a jövő évi jubileumi koncertjéről is kérdeztünk. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.

Az Orbán-modell alappillérei – Magyarország, projektország?

Hogyan sikerül a Fidesznek 2017 végén is vezetni a népszerűségi listát? Miért támogatja őket sok baloldali is? Hogyan érték el, hogy tömegek egzisztenciája függjön a sikerüktől? Ezekre a kérdésekre is válaszol egy új tanulmánykötet – illetve a friss Heti Válasz.

Őrfi József bátorsága és lelki ereje mindent vitt az idei gálán

Mesébe illő Őrfi József piliscsabai házának története. Nem tündérmesébe, hanem olyan magyar népmesébe, amelyben a hősnek számos próbát kell kiállnia. Az építész-családfő bátorsága és lelki ereje a Média Építészeti Díja idei gáláján mindent vitt. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Famaffia Romániában – Adjátok vissza az erdeinket!

Egy friss botrány és egy dokumentumfilm is felhívja a figyelmet az Európa utolsó érintetlen vadonjainak otthont adó Romániában dúló illegális fakitermelésre. Nemcsak a korrupt politika vagy a profitéhes multi a hibás: székely falusi közösségeket is megvadított a fából szerezhető könnyű pénz. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Rockenbauer 30 – Pali mögött volt értelme gyalogolni

Pali után nem lehet ilyen filmet csinálni – vélik a Másfélmillió lépés Magyarországon alkotói. Rockenbauer Pál halálának 30. évfordulóján azt kutatjuk a friss Heti Válaszban, mi a titka a sorozat népszerűségének, és miért nem született azóta sem hasonló.

Nyolcvanezres pezsgőt locsolt az egyik Mugabe-fiú

Voltak nála véreskezűbb afrikai vezetők is, de kártékonyabbak kevesen. Robert Mugabe nemcsak a gazdag Zimbabwét juttatta koldusbotra, de igyekezett egész Afrikát a Nyugat ellen hangolni. A csütörtöki Heti Válaszból kiderül, hogy bukása ennek ellenére miért is nem Nyugat diadala.