Lánchídi bonyodalmak

/ 2017.05.10., szerda 18:00 /

Nyár elején felújítás miatt lezárják a Lánchidat és az Alagutat, így másfél-két évig zűrösebb közlekedésre kell számítani az I. kerület környékén és a pesti oldalon. Kevésbé közismert, de már az építéskor, 160 éve is jelentős problémákkal kellett szembenézni, a gondok némelyike viszont annyira ismerős, hogy akár mai is lehetne.

A Lánchíd mára a főváros jelképévé vált, hiszen 1849 óta biztosít állandó összeköttetést Buda és Pest között. „Régi szép idők!” – gondolhatnánk erre, amikor még szakadatlanul épült a haza. Igen ám, de ha közelebbről vizsgáljuk a dolgokat, több olyan érdekes tényre bukkanhatunk, amelyek árnyalják az idilli képet. Jobban megnézve ugyanis kiderül: egy ekkora horderejű beruházás Széchenyi korában sem ment könnyebben, mint manapság, sőt.

Hogy hogyan pattant ki az állandó átkelő építésének ötlete Széchenyi István fejéből, már önmagában is érdekes történet: 1820-ban az akkor még fiatal gróf édesapja (a nemzeti könyvtárunkat alapító Széchényi Ferenc) temetését késte le, miután egy hétig nem tudott átkelni a zajló Dunán, és a pesti oldalon ragadt. A legnagyobb magyar ekkor szenvedélyesen írta naplójába, hogy hajlandó lenne felvállalni a hídépítés ügyét – még ha bonyodalmakkal jár is és anyagilag sosem térül meg számára –, ha ezzel hozzájárulna hazája fejlődéséhez. Ma már tudjuk: ami a bonyodalmakat illeti, Széchenyinek igaza lett. Az akkori Magyarország, sőt, egész Európa legjelentősebb műszaki beruházása korántsem ment könnyen, a grófnak ugyanis számos problémával kellett szembenéznie. Miután közadakozásra buzdító felhívása nem talált túl lelkes fogadtatásra, Széchenyi báró Sina György bécsi bankárhoz, a Habsburg Birodalom egyik leggazdagabb emberéhez fordult, hogy legyen segítségére a hídépítés pénzügyi hátterének előteremtésében. Így is lett, ettől kezdve Sina az építkezést bonyolító Lánchíd Részvénytársaság vezetőjeként Széchenyivel közösen felügyelte a Lánchíd építésének ügyes-bajos dolgait. Gondokból pedig akadt bőven, a megoldás megtalálását viszont különböző érdekek nehezítették: míg Sina (pénzügyi okokból) az ár/érték arányban elérhető legjobb alapanyag felkutatásában volt érdekelt, addig Széchenyi a határidők pontos betartásában. Egyik sem volt egyszerű feladat, az osztrák hatóságok például folyamatosan akadályozták a munkálatokat, a mai Clark Ádám tér környékén lévő katonai épületek megváltását ugyanis a hadsereg húzta-halasztotta, késleltetve ezzel a budai hídfő építkezéseit, a hivatali aktatologatások jelentette késedelmekről nem is beszélve.

A beszállítókkal is meggyűlt a bajuk. Miután hosszas keresgélés után végül sikerült kiválasztani a megfelelő nyersanyagokat, a szállítással adódtak gondok: az egyik kőbányában például állítólag annyira szervezetlenül folyt a termelés, hogy az építésvezető Adam Clarknak személyesen kellett odautaznia és megrendszabályoznia a munkásokat. Mivel hazánk akkoriban még nem állt készen ilyen precíziós munkákra, a kényesebb elemeket Angliában készítették el, ami azt jelentette, hogy ide kellett szállítani őket, ám a vasanyag szállítása komoly nehézséget okozott. Vasút híján a legkézenfekvőbb módszer a folyami hajózás volt, a lassúság és a folyók szabályozatlansága azonban állandó késések forrása volt, az alkatrészek így két évig utaztak, mire Budára értek.

Ehhez járult még a szakemberhiány: a gépkezelőket és vasszerelőket ugyancsak Angliából szerződtették – közülük sokan telepedtek le Magyarországon, köztük az építésvezető skót mérnök, Adam Clark is.

Láthatjuk tehát: egy ilyen horderejű építkezés mindig bonyodalmakkal járt, egyet azonban bátran kijelenthetünk: Széchenyi István állhatatos küzdelmei nélkül biztosan később készült volna el az átkelő. Ő hajtotta át a törvényhozáson a Lánchíd-törvényt, ő tárgyalt a hatóság illetékeseivel, ő szervezte meg – Sina György révén – a biztos pénzügyi hátteret, és ő kérte fel tervezőnek a tapasztalt mérnök William Tierney Clarkot. Mi lenne, ha manapság minden nagy beruházást ilyen kvalitású emberek felügyelnének? Az utókor ma is hálás lehet gróf Széchenyi Istvánnak.

Rosta

V. Nagy Viktória

Találkozunk 2016-ban!

Boldog születésnapot, MúzeumCafé!

Tíz év nagy idő – főleg egy olyan periodika életében, amely elsősorban a szakmának készül, de a nagyközönség számára is érdekes szeretne lenni. Vékony mezsgyén kell lépkedni, könnyű elbillenni bármelyik oldalra. A MúzeumCafénak eddig sikerült megőrizni az egyensúlyát.

Új kormány – oktatáspolitikai fordulat jön?

Ha valóban a jegybanki ajánlások alapján kezd bele a kormány a versenyképesség javításába, akkor az oktatásban át kell állítani a váltókat. Részletes háttér a Heti Válaszban.

Miért fideszes a falu? – A választási adatok mögé néztünk

A kormánypárt elsősorban falun mozgósított, a községekben élők szavazataival nyerte meg a választásokat – hallhattuk az elmúlt napokban. De tényleg igaz ez? Miként húzhatták be a romák tömegeinek voksait is? Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Mihez kezd a Fidesz a Budapest nevű ellenzéki szigettel?

A választás nyilvánvalóvá tette: a Fidesz messze nem olyan népszerű a fővárosban, mint az ország többi részén. Újra napirendre kerülhet az önkormányzati rendszer átalakításának kérdése, de a kormány számára tökéletes megoldás nem látszik. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Vidnyánszky emeli a tétet: arab produkciókat hívott Magyarországra

Miközben Magyarország egyes vidékein már akkor is rendőrért kiáltanak, ha valaki kendőt köt a fejére, a Nemzeti Színház olyan arab előadásokat is meghívott az éppen zajló MITEM-re, amely a megértést szolgálja napjaink legégetőbb kérdésében. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Sára Sándor: Vajna előtt is volt nemzeti filmgyártás!

A társadalmi problémákat kivételes érzékenységgel ábrázoló filmjeiért vehette át a Kossuth-nagydíjat a 85 éves Sára Sándor rendező, operatőr. A nemzet művészét, a Magyar Művészeti Akadémia tagját közszolgálatiságról és Andy Vajna filmügyi tevékenységéről is kérdeztük. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.