Lánchídi bonyodalmak

/ 2017.05.10., szerda 18:00 /

Nyár elején felújítás miatt lezárják a Lánchidat és az Alagutat, így másfél-két évig zűrösebb közlekedésre kell számítani az I. kerület környékén és a pesti oldalon. Kevésbé közismert, de már az építéskor, 160 éve is jelentős problémákkal kellett szembenézni, a gondok némelyike viszont annyira ismerős, hogy akár mai is lehetne.

A Lánchíd mára a főváros jelképévé vált, hiszen 1849 óta biztosít állandó összeköttetést Buda és Pest között. „Régi szép idők!” – gondolhatnánk erre, amikor még szakadatlanul épült a haza. Igen ám, de ha közelebbről vizsgáljuk a dolgokat, több olyan érdekes tényre bukkanhatunk, amelyek árnyalják az idilli képet. Jobban megnézve ugyanis kiderül: egy ekkora horderejű beruházás Széchenyi korában sem ment könnyebben, mint manapság, sőt.

Hogy hogyan pattant ki az állandó átkelő építésének ötlete Széchenyi István fejéből, már önmagában is érdekes történet: 1820-ban az akkor még fiatal gróf édesapja (a nemzeti könyvtárunkat alapító Széchényi Ferenc) temetését késte le, miután egy hétig nem tudott átkelni a zajló Dunán, és a pesti oldalon ragadt. A legnagyobb magyar ekkor szenvedélyesen írta naplójába, hogy hajlandó lenne felvállalni a hídépítés ügyét – még ha bonyodalmakkal jár is és anyagilag sosem térül meg számára –, ha ezzel hozzájárulna hazája fejlődéséhez. Ma már tudjuk: ami a bonyodalmakat illeti, Széchenyinek igaza lett. Az akkori Magyarország, sőt, egész Európa legjelentősebb műszaki beruházása korántsem ment könnyen, a grófnak ugyanis számos problémával kellett szembenéznie. Miután közadakozásra buzdító felhívása nem talált túl lelkes fogadtatásra, Széchenyi báró Sina György bécsi bankárhoz, a Habsburg Birodalom egyik leggazdagabb emberéhez fordult, hogy legyen segítségére a hídépítés pénzügyi hátterének előteremtésében. Így is lett, ettől kezdve Sina az építkezést bonyolító Lánchíd Részvénytársaság vezetőjeként Széchenyivel közösen felügyelte a Lánchíd építésének ügyes-bajos dolgait. Gondokból pedig akadt bőven, a megoldás megtalálását viszont különböző érdekek nehezítették: míg Sina (pénzügyi okokból) az ár/érték arányban elérhető legjobb alapanyag felkutatásában volt érdekelt, addig Széchenyi a határidők pontos betartásában. Egyik sem volt egyszerű feladat, az osztrák hatóságok például folyamatosan akadályozták a munkálatokat, a mai Clark Ádám tér környékén lévő katonai épületek megváltását ugyanis a hadsereg húzta-halasztotta, késleltetve ezzel a budai hídfő építkezéseit, a hivatali aktatologatások jelentette késedelmekről nem is beszélve.

A beszállítókkal is meggyűlt a bajuk. Miután hosszas keresgélés után végül sikerült kiválasztani a megfelelő nyersanyagokat, a szállítással adódtak gondok: az egyik kőbányában például állítólag annyira szervezetlenül folyt a termelés, hogy az építésvezető Adam Clarknak személyesen kellett odautaznia és megrendszabályoznia a munkásokat. Mivel hazánk akkoriban még nem állt készen ilyen precíziós munkákra, a kényesebb elemeket Angliában készítették el, ami azt jelentette, hogy ide kellett szállítani őket, ám a vasanyag szállítása komoly nehézséget okozott. Vasút híján a legkézenfekvőbb módszer a folyami hajózás volt, a lassúság és a folyók szabályozatlansága azonban állandó késések forrása volt, az alkatrészek így két évig utaztak, mire Budára értek.

Ehhez járult még a szakemberhiány: a gépkezelőket és vasszerelőket ugyancsak Angliából szerződtették – közülük sokan telepedtek le Magyarországon, köztük az építésvezető skót mérnök, Adam Clark is.

Láthatjuk tehát: egy ilyen horderejű építkezés mindig bonyodalmakkal járt, egyet azonban bátran kijelenthetünk: Széchenyi István állhatatos küzdelmei nélkül biztosan később készült volna el az átkelő. Ő hajtotta át a törvényhozáson a Lánchíd-törvényt, ő tárgyalt a hatóság illetékeseivel, ő szervezte meg – Sina György révén – a biztos pénzügyi hátteret, és ő kérte fel tervezőnek a tapasztalt mérnök William Tierney Clarkot. Mi lenne, ha manapság minden nagy beruházást ilyen kvalitású emberek felügyelnének? Az utókor ma is hálás lehet gróf Széchenyi Istvánnak.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A disznósajt volt a csúcs a kisgazdák sajtóreggelijén

Pártcunamival indult a hivatalos kampányidőszak, ám a szokásosan jelentkező komolytalan formációk mellett a reaktivált kisgazdáknak és Lévai Katalin volt szoci miniszter pártjának lehet is hatása egy-egy mandátum – elvesztésére. Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.

Huszti Péter: „Ellopta a show-t a politika”

El lehet játszani Hamletet bőrdzsekiben, de ne a ma emberéről, hanem a ma emberéhez szóljon – mondja a Corvin-lánccal frissen kitüntetett Huszti Péter színművész, rendező. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.

Tényleg blöff volt a rezsicsökkentés?

A földgáz külföldi áresése valóban lehetővé tett volna egy méretes lakossági gázárcsökkentést 2015–16 táján, a kormány azonban inkább tartalékba rakta az erre fordítható összeget. Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.

Ez most tényleg össznemzeti ügy – aki magyar, aláír!

Miért kell vért izzadni ahhoz, hogy egymillió uniós aláírás összegyűljön a Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezéshez? Csáky Pál, az ügyet az Európai Parlamentben képviselő felvidéki politikus és névrokona, Csáky Csongor, a gyűjtést idehaza szervező Rákóczi Szövetség főtitkára válaszol a csütörtöki Heti Válaszban.

Ki nyerhet áprilisban? Most vasárnap minden eldől

Röviddel a parlamenti választás előtt a pártok a legjobboldalibb megyei jogú városban, Lázár János pátriájában tesztelhetik stratégiájukat. A hódmezővásárhelyi eredményből következtetni lehet majd az országos voksolás végeredményére is. A csütörtöki Heti Válasz címlapsztorija!