Publi

A részvétel sem fontos

/ 2017.03.09., csütörtök 11:45 /
A részvétel sem fontos

„Ellopták az álmunk!” – kiáltották a 2024-es olimpia budapesti pályázatáért rajongók. Pedig egy álmot nehéz ellopni, a magyar sportra vonatkozó hosszú távú terveket, stratégiát meg lehetetlen. Azok ugyanis nem léteznek.

2010 óta lendületes sportfejlesztés folyik Magyarországon. Ennek motorja a korábbi évtizedekhez képest elképzelhetetlenül nagy mennyiségű közpénz sportágazatba áramoltatása. Többszörösére növekedtek a közvetlen költségvetési források, megjelent egy közvetett állami támogatási forma, a társasági és osztalékadón (tao) keresztüli sporttámogatások rendszere, korlátlan értékben adómentesen adható a sportról szóló törvény hatálya alá tartozó sportrendezvényre szóló belépőjegy, bérlet. A Nemzeti Együttműködés Rendszere az üzleti szférát is meggyőzte a sport fontosságáról. Az MTVA a korábbiakhoz képest jelentősen magasabb összeget fizet a televíziós jogdíjakért, az állami vállalatok hirtelenjében erős késztetést éreztek sporttámogatási projektek pénzelésére. A nem állami többségű vállalatok esetében is valósággá váltak Orbán Viktor 2013-as szavai („A miniszterelnöknek helyzeti előnye van, az üzleti élet szereplőit meg tudja győzni arról, ha egy ügy fontos”), s a legnagyobb magyar székhelyű vállalatok is fölöttébb aktívak lettek bizonyos klubok, sportprojektek szponzorálásában.

Üres stadionok

Van itt pénz mindenre. Gomba módra szaporodnak a sportlétesítmények, a tornatermektől az iskolai sportudvarokig, a tanuszodától a Duna Arénáig, a falusi futballpályáktól a sportarénákon át a négycsillagos UEFA-futballstadionokig. Fokozatosan bevezetik a mindennapos testnevelést, kerékpárutakkal, szabadtéri sportterekkel és turistaprojektekkel erősödik a szabadidősport, szinte nincs olyan szeglete az országnak, ahol ne kaptak volna komplett sportfelszerelést a gyerkőcök. A hivatásos futballvállalatok költségvetése megtöbbszöröződött az elmúlt hat évben, a korábban anyagi gondokkal küzdő kézilabdacsapataink közül négy a világ elitjébe került, és némi túlzással nincs olyan hónap, hogy valamilyen sportvilágeseményt ne rendeznének Magyarországon.

Vajon honnan hova tart ez a fejlesztés, mi az értelme az adófizetői pénzek sportágazatba öntésének? Nehéz kivenni az irányokat – félő, hogy azért, mert nincs is hosszú távú, gazdaságilag racionális rendezőelv. A 2010-ben hatalomra jutó politikai erő választási programjának szinte egyetlen konkrét eleme a sport stratégiai ágazattá nyilvánítása, de ennek víziójáról, stratégiai célrendszeréről, megvalósítási eszközeiről sem akkor, sem azóta nem sok szó esett. Ezért lehet, mondjuk, egy öttusa világkupa-győzelem érv a sportfejlesztések mellett, az igazolt gyerekfutballisták számának jelentős növekedése hivatkozási alap a tízmilliárdokkal kitömött kézilabdasportág riói kudarcával szemben (férfi- és női válogatottunk ki sem jutott a 2016. évi olimpiára), és így „kompenzálhatja” az üresen tátongó futballstadionokat Hosszú Katinka megszámlálhatatlan aranyérme.

A hat éve folyó sportfejlesztéseknek gyakorlatilag nincsenek hatékonysági, gazdaságossági kritériumai. Kizárólag mennyiségi mutatókat használunk: ennyivel több a gyerek, annyi darab épült – mint a szocializmus korai szakaszában, amikor a vas és acél országát építettük. Akkor sem, most sem fontos, mindez mibe kerül, mi a kibocsátások és ráfordítások viszonya egymáshoz, melyek a hosszú távú hatások és következmények, alig ellenőrzött a sportpénzek felhasználása.

A reformok értelme

Erre a rendezetlennek tűnő pénzköltésre kínált – utólagos – rendezőelvet a Budapest 2024 olimpiai pályázat. Utólagost, mert bár a Fidesz éceszgéberei már 2002-ben kacérkodtak a rendezéssel, gyűjtöttek is hozzá több százezer aláírást, meggyőződésem, hogy a 2010-ben megkezdett sportfejlesztésnek nem egy majdani olimpiai pályázat volt a mozgatórugója. Sokkal inkább közpolitikai (a sport kedvező társadalmi hatásai), pártpolitikai (széles társadalmi rétegeket lehet elérni vele) és személyes (a pártvezetők szeretik a focit) okok álltak mögötte – és ezek legitim szempontok. Egy sikeres olimpiai pályázat reményt kínált arra, hogy a magyar kultúra hat éve folyó radikális átszabásának – ami a korábbi irodalmi, színházi, zene- és filmközpontú zárt világot a testkultúra és sportszórakoztatás beemelésével próbálja szélesíteni – legyen valós tartalma és értelme.

Nyilván motiválóbb a sportolás a gyerekeknek, ha olimpiai szerepléssel „bolondítják” őket, s a közbeszéd még a mostaninál is sportközpontúbb lehetett volna, a felkészülés érdekessé tenné a sportszórakoztatást – akár nézők is lehettek volna a sporteseményeken. Nem is beszélve arról, hogy a nagy sportberuházások üzemeltetési pozíciói is jelentősen javulhattak volna a 2018-tól elszórtan, 2020-tól jelentős számban Magyarországra utazó sportolóknak köszönhetően, akik itt edzőtáboroznak, szokják a levegőt, az éghajlatot, az ételeket és a bacilusokat.

De az olimpiai pályázat nem elsősorban arról szól, lesz-e – és milyen lesz – például a kajakszlalompálya, hanem főleg arról, hogy milyen Magyarországot képzelünk el hét év múlva, milyen országban szeretnénk élni a 2020-as évek közepén. És ezt nem tudták, nem akarták érthetően és hitelesen elmondani azok, akik az olimpiarendezés mellett kardoskodtak. A népszavazási kezdeményezés elindításáig sem nagyon hallottunk érveket, szinte csak propagandát, de az aláírásgyűjtés megkezdésével ez is megszűnt. Mintha egy karmester intett volna pauzát a zenekarnak, még az olimpia fizetett támogatói is eltűntek az űrben. (Talán tényleg jobb volt így, mert ha kényszerből mégis megszólaltak, az még kínosabb volt, különösen amikor azt magyarázták, hogy azért nem kell népszavazás, mert az emberek nem tudnak átlátni ilyen komplex projektet…)

Önkéntes áldozattal

A tudatosan megtervezett és hitelesen megvalósított hatéves sportfejlesztés meggyőző érv lett volna. És itt ér össze az olimpiai pályázat kudarca és a sportstratégia hiánya. Az olimpiát ellenzők három fő érve a túlköltésektől való félelem, a lopás kockázata és a politikai motiváltság – nagyjából ezen kétségek hangoznak el az utóbbi évek sportfejlesztéseivel szemben is. A kiemelt sportprojektek sosem annyiba kerülnek, mint eredetileg tervezték (a költségvetések „kiegészülnek”), a beruházásoknál mindig jól körülhatárolt üzleti csoport bukkan fel, és a sporttámogatások szétosztása erős korrelációt mutat azzal, hogy az egyes projektek mögött politikailag mennyire erős potentátok állnak.

De éppen az olimpiarendezés lehetett volna az a sarokpont, ami korrigálhatja a sportfejlesztés ezen hibáit. Meggyőződésem: egy olyan országban, ahol a korrupció mértéke Dániához hasonló, ahol az olimpia iránt legbizalmatlanabb csoportok képviselői erős pozíciókat kapnak a folyamatok ellenőrzésében, ahol bárki havi bontásban követheti az olimpiai költéseket, a közbeszerzések nem manipuláltak, a szerződések nyilvánosak, ahol azon örvendezünk, hány ország sportolóit és képviselőit fogadhatjuk szeretettel majd a versenyen, igenis érdemes lett volna akár százmilliárd forintnyi veszteség kockázatát vállalva is belevágni. Így voltam én olimpiapárti. De nekem csak akkor lett volna nemzeti ügy az olimpia, ha hozzám hasonlóan a társadalom nagy része hajlandó önkéntesen áldozatot vállalni a sikeres rendezésért.

Február 22-én azonban három ember – a miniszterelnök, a főpolgármester és a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke – úgy döntött, visszavonjuk Budapest pályázatát. Innentől fogva nincs miről beszélni. Egy illúzióval szegényebbek lettünk.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Ön túl sokat nyomtat!

Kapott ön már e-mailt arról, hogy az elmúlt hónapban hány oldalt nyomtatott és fénymásolt céges nyomtatóján? Ha igen, akkor munkahelye a legelőremutatóbban gondolkozó vállalatok között van Magyarországon.

László Zsolt: „Nekünk ki kell pusztulnunk”

Teljesíthetők-e Jézus tanításai ma, és egy nem hívő játszhat-e a szenvedéstörténetben? László Zsolt szerint erre is választ keres a Passió XXI. című előadás. A Radnóti Színház színészétől megkérdeztük azt is, dolgozna-e Vidnyánszky Attilával. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Merkel bukik vagy Erdoğan? – ez itt a kérdés

Kétséges Recep Tayyip Erdoğan többsége a hatalmát bebetonozó népszavazáson, emiatt fontos neki a nyugati törökség szavazata. A török politikusok kiutasítása miatti bosszúként havi 15 ezer migráns zúdulhat Európára. De kinek a karrierjébe kerül mindez: Merkelébe vagy Erdoğanéba? Részletes háttér a friss Heti Válaszban.