Bálszezon

Fotó: Fülöp Ildikó

A február 12-i Heti Válasz vezércikke. Casus Belli című, részletes összeállításunk a Simicska–Orbán-konfliktus hátteréről a friss lapszámban olvasható.

*

Áll a bál. (Farsang van.) A kormányzati oldalon Simicska Lajos tányérokat, poharakat borogató asztaltánca botránkoztatta meg az úri közönséget. Hogy a médiavállalkozó performanszába mi minden sűrűsödött, aligha érthető meg néhány kurta interjúból, annyi mégis kiviláglott, hogy Simicskát a felháborodás éppúgy hajtotta, mint a sértettség és a düh.

Túlcsordult poharába a reklámadó hirtelen újraszabásának híre és legbelsőbb bizalmasainak árulásként értelmezett lelépése csúsztatta az extasytablettát. És úgy reagált, ahogy emberek sora az internetadó, az útdíj vagy a kötelező drogteszt váratlan és átgondolatlan bejelentésekor. A különbség talán csak annyi volt, hogy Simicska kifakadása nem ismert határt.

A történetből nyilvánvalóvá vált, hogy a jobboldalon megjósolhatatlan kimenetelű tektonikus mozgás, elemi átrendeződés indult el. Hiba lenne azt gondolni, hogy a változást Simicska nekiindulása okozta. Az csak felborította a kulisszákat, családi készleteket zúzott porrá, sebeket ejtett sokakon.

A romokat nagy perzsaszőnyeggel be lehetne takarni, de csak a bajt födnénk el így, új csapdákat állítva magunknak a jövőre. Érdemesebb megérteni, hogy mi is vezetett a múlt péntekig.

A 2008-ban kirobbant, súlyos gazdasági válság sikeres kezelése és a baloldal kétszeri fölényes padlóra küldése után eltűntek a horizontról a jobboldalt összeabroncsozó nagy célok. A választás megnyerése után minden magától értetődőnek és működőnek látszott. A stratégianélküliség a taktikát emelte főszerepbe, a közös ügy hűlt helyét az egyéni érdekek küzdelme váltotta fel.

Miközben a miniszterelnök arra összpontosította figyelmét, hogy háborúközeli helyzetben egyensúlyozza az országot a Merkel–Putyin-tengelyen, és nagyobb döntési szuverenitást harcoljon ki magának külföldi és hazai gazdasági erőcsoportokkal szemben, kormányzati helyettesítése megoldatlan maradt. A hátrahagyott feladatok nagykabátja mindenkin lötyögött, mert nincs a Fidesznek még egy olyan beágyazottságú és elfogadottságú vezetője, mint amilyen Orbán. A választások utánra is megtartott kormányzati tudjuk, merjük, tesszük testtartás üres pózzá silányult. A sikeres válságkezelést a szélsebes kapkodás váltotta fel. Megannyi ellentmondást nem tűrő elhatározás torkollt visszavonulásba.

Pláne, hogy az emberek a 2006 óta tartó válságkezelésbe belefáradtak, és már nehezen viselik környezetük szűnni nem akaró átépítését. Lakni és élni szeretnének. Otthonosan, kiszámíthatóan, nyugodtan.

Az útdíjrendszer megváltoztatása például sokak számára megtakarítást hozott, s a keveseket érintő plusz nem tűnt elviselhetetlen tehernek. A rohamtempójú és ellentmondást nem tűrő bevezetés mégis ingerültté, kedvetlenné tett százezreket. A reklámadó átszabása pedig nem annyira túlzó mértékével háborította fel Simicskát, mint inkább koncepciótlanságával, hányavetiségével. Amiért a törvényalkotó végül is azokra sújt le, akiket eredetileg kedvezményezettként hirdetett meg.

Innen úgy tűnik fel, hogy elkelne a kormányzati újratervezés. A taktikai kormányzás stratégiaira váltása. És nem újabb kampányüzemmódba kapcsolásra lenne szükség, mert azzal csak a sűrűsödő problémahalmazt lehet eltakarni. Darab ideig. Aztán újabb bál köszöntene ránk, amelyen már az asztalok is röppályára indulhatnak, a báltermen kívül pedig megsokasodna a radikális megoldást követelő tömeg.

Ma még nincs későn.

Orbán Viktor 1998-ban a nyugatos, erős, szuverén és polgári Magyarország építését hirdette meg. 2010-ben ezt a vágyat és a lerobbant országot újraélesztette. Azóta körülöttünk a világban szinte minden a hátrányára változott. Az új megoldások keresése közben mégsem volna szabad szem elől téveszteni az eredeti célt.

Különben a csillár is ránk szakad.