Publi

Vörös Szabolcs

Így kéne közeledni az oroszokhoz

/ 2017.02.27., hétfő 10:40 /

Egy hete, hogy New Yorkban meghalt Vitalij Csurkin, Oroszország ENSZ-nagykövete. Közép-Európából nézve ez a pozíció úgy hangozhat, mint valami obskúrus aktatologatóé, pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsában ülő országok – főleg az öt állandó tag – nagyköveteire kulcsfontosságú szerep hárul: ha adódik egy olyan világpolitikai esemény, ami az ENSZ beavatkozását igényli, a nagyhatalmak pedig nem értenek egyet, nekik kell elsimítani az ellentéteket. Az ENSZ-nagykövetek munkája nélkül a világszervezet egyetlen jelentős határozatot sem lenne képes elfogadni, bizonyuljon az később hasznosnak vagy feleslegesnek. Megfordítva: nincs egységes nagyhatalmi fellépés, ha az ő munkájuk nem elég hatékony, azaz képtelenek kompromisszumra bírni hazáik vezetőit.

És Csurkin munkája másról sem szólt. Másképp Barack Obama januárban távozott ENSZ-nagykövete, Samantha Power nem írt volna róla Barátom, az orosz nagykövet címmel nekrológot a The New York Timesba.

Pedig kettejüknek voltak legendás csörtéi a BT-üléseken. Tavaly év végén, amikor orosz közreműködéssel elkezdődött – vagy inkább: vállalhatatlanná durvult – az aleppói horror, Csurkin pedig olyan mondatokat engedett meg magának, hogy az ottani civilek „összekoszolták magukat, hogy a fotók kedvéért a bombázás áldozatinak tűnjenek”, Power feltette a kérdést orosz kollégájának: tényleg képtelen szégyellni magát? Erre ő önjelölt Teréz anyának nevezte Powert, majd Vietnamot és Irakot rótta fel Amerikának. De korábban Csurkin is kapott a jóból: „Tolsztojnál is jobb mesélőnek” nevezték a Szíria-vitákban.

Samantha Power és Vitalij Csurkin az ENSZ főhadiszállásán New Yorkban, 2013-ban

Fotó: AFP/Europress/Emmanuel Dunand

De ettől még egymásra voltak utalva, a világ ugyanis nem csak Szíriából áll. Powernek 2013-ban úgy adta tovább a nagyköveti stafétát a nemzetbiztonsági főtanácsadóvá avanzsáló Susan Rice, hogy „fektessen a kapcsolatába Csurkinnal: az agyára fog menni, de szükségük lesz egymásra”. És bár Power nekrológjában nem kertel a putyini Oroszország bűneiről – Krím, Kelet-Ukrajna, Szíria, amerikai választási manipulációk –, mégis azt írja kollégájáról: „Legyen szó hónapokig tartó tárgyalásokról vagy percekkel a szavazások előtt tartott megbeszélésekről, vehemensen eltérhettek az álláspontjaink az alapokról, de megtaláltuk a módját, hogy meghallgassuk a másikat, és felismerjük, mire van szüksége.” 2015-ben például arról folyt vita a BT-ben, hogy határozatban nevezzék-e népirtásnak a 20 évvel azelőtti srebrenicai eseményeket. Csurkin, emlékszik vissza Power, mindent megpróbált, hogy a dokumentum szövegezése Moszkvában is elfogadható legyen, de az orosz–szerb barátság végül győzött: vétóznia kellett, így a határozatból nem lett semmi. Ahogy minden, Szíriát érintő tervezetből sem.

A két diplomata ettől még rendszeresen találkozott: Csurkin volt az egyetlen ENSZ-nagykövet, akit Power az ír családi körében vendégül látott hálaadáskor, NBA-meccsekre meg színházba jártak, sőt, azt tervezték, hogy mandátumuk lejártával közös egyetemi előadásokat tartanak. Azt viszont képtelen volt kideríteni róla, mit gondolt Putyinról: „Az volt az érzésem, értékelte, hogy újra globális játékossá tette Oroszországot, de jobban örült volna a békés módszereknek. Amennyire tudom, soha nem fordult meg a fejében, hogy lemondjon Putyin horrorjai miatt. De az is igaz, hogy ha megtette volna, valaki kevésbé kompromisszumkész jött volna a helyére, még jobban aláásva az amerikai–orosz kapcsolatokat.”

„Míg a többi diplomata jött-ment, New Yorkban volt egy biztos pont: Vitalij Csurkin. Ellenségként félelmetes, barátként gondoskodó, az általa imádott Oroszország védelmezőjeként heves. (…) Ha a kapcsolatainkat sikerül visszaállítani, az azért lesz, mert kiállunk az elveink mellett, miközben soha nem tévesztjük szem elől azok emberségét, akikkel nem értünk egyet.”

Egészen ritka és üdítő, hogy egy amerikai ennyire nem fekete-fehéren látja az Oroszország-problémát. Kár, hogy egy nekrológ kellett hozzá.

Rosta

Élő Anita

Találkozunk 2016-ban!

Mihez kezd a Fidesz a Budapest nevű ellenzéki szigettel?

A választás nyilvánvalóvá tette: a Fidesz messze nem olyan népszerű a fővárosban, mint az ország többi részén. Újra napirendre kerülhet az önkormányzati rendszer átalakításának kérdése, de a kormány számára tökéletes megoldás nem látszik. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Vidnyánszky emeli a tétet: arab produkciókat hívott Magyarországra

Miközben Magyarország egyes vidékein már akkor is rendőrért kiáltanak, ha valaki kendőt köt a fejére, a Nemzeti Színház olyan arab előadásokat is meghívott az éppen zajló MITEM-re, amely a megértést szolgálja napjaink legégetőbb kérdésében. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Sára Sándor: Vajna előtt is volt nemzeti filmgyártás!

A társadalmi problémákat kivételes érzékenységgel ábrázoló filmjeiért vehette át a Kossuth-nagydíjat a 85 éves Sára Sándor rendező, operatőr. A nemzet művészét, a Magyar Művészeti Akadémia tagját közszolgálatiságról és Andy Vajna filmügyi tevékenységéről is kérdeztük. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Ellenzéki tüntetéssorozat: gyászmunkának biztosan jó

A választási vereség után szinte minden ellenzéki párt válságba került, az LMP-ben tettlegességbe torkollottak az indulatok. A múlt szombaton elkezdett ellenzéki demonstrációk gyászmunkának biztosan jók – de lesz-e belőlük kibontakozás? Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.