Kérjük, ne fizessen itt sok adót!

A Paradise-iratok kiszivárgása előtt volt már Panama-ügy, azelőtt Swiss-leaks meg Lux-leaks, azaz nyilvánosságra került számos dúsgazdag egyén és cég svájci és luxemburgi adóstiklije.

Ám amint egy adóparadicsomot megreguláznak, ahogy történt Svájc esetében, helyette terem egy másik. Csak éppen távolabb a civilizált adófizető világtól, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt. Az ismert adóparadicsomok leleplezésével és az érintettek megszorongatásával csak azt érik el a hatóságok, hogy tovább dagad a gátlástalan távol-keleti menedékek ügyfélforgalma. Csak akkor lehetne az adó előli bujkálás mai mértékét érdemben visszaszorítani, ha a Föld minden országa egyetértene a főbb elvekben. Erre azonban kicsi az esély. Így viszont a sokféle adóval szorongatott polgár dühvel olvassa, hogy a brit királyi család, a nigériai jegybankelnök, a popsztár vagy éppen egy csomó magyar mágnás egzotikus helyekre menti a pénzét, elkerülve a közteherviselés minimumát is.

Hozzáértők szerint az adóelkerülő praktikák zöme jogszerű, még ha ellentétes is etikai alapértékeinkkel. Ez persze csak nehezíti a helyzetet, hiszen ha az „adóoptimalizálás” egyértelműen jogellenes lenne, akkor tisztábban ítélhetnénk meg a konkrét eseteket, és könnyebb lenne fellépni a delikvensekkel szemben.

Van azonban itt még egy vitatott ügy: egy kormány sok esetben tudatosan dönt úgy, hogy mélyre vitt adókulccsal vagy adminisztratív könnyítésekkel teszi vonzóvá országát. Alig adóztatja meg a jövedelmeket, de éppen ezért okkal számíthat arra, hogy az adózni nagyon nem szerető dúsgazdag ügyfelek hatalmas adózandó jövedelmet hoznak ebbe a készséges országba, ahol ezáltal a szokásos adóterhelés töredékét kivetve is komoly adóbevétel keletkezik. Egyébként a hollandok vagy az írek, tehát nem csak egzotikus hercegségek művelnek ilyet.

Ezzel viszont bevételt veszítenek a jövedelmeket szokásos, méltányos mértékű adóval terhelő országok. Nem csoda, ha ezek véget akarnak vetni a tisztességtelen adóversengésnek. Főképpen a német kormány képviseli most erőteljesen az európai üzleti adóharmonizáció gondolatát.

Ennek bizony van komoly elvi alapja: a cégek a termékeik, szolgáltatásaik kiváló minőségével és szolid áraival legyenek versenyképesek a világpiacon, ne azzal, hogy a többieknél kevesebb adót fizetnek, így árban mások alá tudnak kínálni. Lássuk be, tényleg fura dolog a vállalati eredmények nagyban eltérő adóztatása az európai közös piacon belül.

Nos, bármennyire ésszerű ez az érvelés, az ír kormány másképp látja. Ragaszkodik jogához, hogy a térségben szokásosnál jóval kisebb adót vessen ki, ezzel is vonzóbbá tegye országát, és kompenzálja a csekély piacméretből fakadó sokféle versenyhátrányát. Azért van abban valami különös, ha egy állam szerint a nemzeti érdek az, hogy nem nagyon szed adót a tehetős cégektől. Ha pedig kívülről kritika éri ezért a gyakorlatért, nemzeti szuverenitására hivatkozik.

Ismerős ugye? Igen, ez a mostani magyar kormány álláspontja is: a sokat adóztató jóléti rendszerben élő németek ne kényszerítsék rá a maguk nyereségadó-terheit a peremtérség országaira, amelyek a hazaiak és külföldiek csekélyebb adóztatásával kívánnák javítani versenyképességüket. Amire persze az EU felzárkóztatási alapjaiba sokat befizető németek, osztrákok joggal mondhatják, hogy ne az ő átutalásaikból kistafírozott magyar (bolgár, román) állam űzzön lefele tartó nemzetközi adóversenyt.

Magam sem abban látom távlatos versenyképességi előnyünket, hogy államunk nem szedi be a méltányos nyereségadót. Mint ahogy a nyomott munkabérszint sem ad tartós versenyelőnyt. Ez utóbbira már rájött a kormányzat.

Az európai adóharmonizáció előnyein is gondolkodhatna egy kicsit. Főleg most, amikor a botrány után biztosan felerősödik a szándék: legalább az európai közösségen belül csukják be a kiskapukat a dúsgazdag, de etikátlan cégek és személyek előtt.