Publi

Schmidt Mária

Love story

/ 2014.10.07., kedd 17:20 /

„Érték a holokauszt, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.” - Kertész Imre

S. Z.-t évtizedek óta nem láttam. Utoljára New Yorkban találkoztam vele a kilencvenes évek elején, azóta elhunyt közös barátunknál, a nagyszerű történésznél, T. J.-nél. Oxfordban ismerkedtünk meg, ahol ők tanítottak; S. zsidó történelmet, aminek egyik legtekintélyesebb képviselője az Egyesült Államokban, én pedig ösztöndíjasként töltöttem ott rövid időt. S. egy konferenciára jött Budapestre, előadása végeztével elmentünk vacsorázni. Órákig beszélgettünk, szóba került a Sorsok Háza is, amiről már Washingtonban, és persze ittléte alatt is sokat hallott. A velem való találkozásról e-mailben és élőszóban is le akarták beszélni azok, akik vállalták, hogy felkészítik a magyar közállapotokból, belőlem és a készülő holokausztmúzeumból. Feltehetően nem tudták, hogy régről ismerjük egymást, és ez biztosítja számomra azt az előnyt, hogy kérdéseit nekem akarja feltenni, és a válaszokat is tőlem akarja meghallgatni.

Megtette. Hosszan beszéltünk a készülő új emlékhelyről. Beszámoltam neki a kiállítások, az oktatási és képzési központ koncepciójáról. Megmutattam a külső és belső látványterveket, a belsőépítészeti koncepciót. A legrészletesebben a tervezett állandó kiállítást veséztük ki. A végén azt mondta: „Ha jól értem, ez egy love story. A magyar zsidók és nem zsidók közötti szerelmi történet. Ami mindent túlélt. Ami miatt mindenek ellenére ma is jelentős magyar zsidó közösség él itt.”

Középpontban a fiatalok

Igen. A Sorsok Háza Európai Oktatási Központ pont erről szól. A döntéshozóknak arról a szándékáról, hogy hitet tegyenek a magyarok: zsidók és nem zsidók sorsközösségéről. Arról az elkötelezettségről, hogy ahogy elődeink, úgy mi is közös jövőt tervezhessünk a múlt század szörnyű tragédiái ellenére is. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy a fiatal generációk megismerjék és megértsék, mit jelentett nemzeti közösségünk számára a holokauszt tragédiája. Milyen okok, körülmények, szándékok, erők álltak a zsidóellenesség mögött hazánkban és Európában? Kik és miért mérgezték meg zsidónak minősített honfitársaink életét már a végzetes náci megszállás előtt? Hogyan és miért következhetett be Európa utolsó, szinte sértetlen zsidó közössége egy részének rekordgyorsaságú megsemmisítése a náci haláltáborokban? Kik felelnek érte? Kik voltak azok, akik emberek maradtak az embertelenségben, mert a jót választották, esetenként életük és szabadságuk veszélyeztetése árán is? Hogyan voltak képesek az életben maradottak újrakezdeni, feldolgozni az alig feldolgozhatót? Mi a magyarázata annak, hogy legtöbbjük úgy döntött, itthon marad, itt kezdi újra az életét, osztozik mindabban, amiben honfitársainak osztoznia kellett? Mert ez egyedülálló, és egyáltalán nem magától értetődő, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a régióban, sőt szinte egész Európában mindenhol a szétválás mellett döntöttek a túlélők.

A Sorsok Háza három fő részből áll. Kiállítási, oktatási és képzési részből. Ezen túlmenően rendelkezik egy korszerű és igényesen felszerelt konferenciateremmel, időszaki kiállítások befogadására, illetve rendezésére alkalmas helyiséggel és az ehhez kapcsolódó infrastruktúrával.

A kiállítórész három egységre tagolódik. Az állandó kiállításra, ami 50-60 perc alatt bejárható. Ennek a kiállításnak a területét leárnyékoljuk, hogy a látogató semmilyen elektronikus eszközt ne tudjon használni. Az itt elmondott történetnek – amely az 1938 és 1948 közötti időszakra fókuszál és szinte teljes egészében a túlélők visszaemlékezésein alapul – kell a látogatókat érzelmileg megérintenie, érdeklődésüket felkeltenie, és optimális esetben kérdések feltételére ösztönöznie. Az installáció és a narratíva elsődlegesen a 14–24 éves korosztályokat célozza meg.

Ennek a kiállítási egységnek a bejárása után a látogató továbbmehet a „felfedező”-részbe, vagy megnézheti a többi „kamarakiállítást”. A felfedezőrészbe lépve táblagépet kaphat, amin megtalálja a kiállítási anyaghoz kapcsolódó legfontosabb ismeretanyagot, neveket, dátumokat, lexikont, valamint kérdéseket és feladatokat is talál. Ha a kamarakiállításokra kíváncsi, eldöntheti, hogy megnézi vagy esetleg egy következő alkalommal visszatérve látogatja meg őket. A kamarakiállítások terveink szerint Szenes Hannát, a cionista ellenállást, Raoul Wallenberget és Slachta Margitot, illetve Salkaházi Sárát, a Józsefvárosi pályaudvar 1944-es történetét, valamint a józsefvárosi zsidóság történetét mutatják be. Itt helyezzük el a tettesek és a felelősök, illetve az embermentők falát is. A felfedezőteremben egy filmfolyamon is megismerhetik a látogatók a kor legfontosabb eseményeit, szereplőit. Az interaktív, böngészési és keresési lehetőségeket is kínáló számítógépes munkahelyeken pedig alkalmuk nyílik további információk, adatok gyűjtésére, megismerésére.

Az oktatási központban olyan foglalkozásokat tervezünk, amelyek az Y generáció számára hozzák kézzelfogható közelségbe a kirekesztettségből, a kitaszítottságból, az üldözötté válással kapcsolatos élményekből számukra leszűrhető tapasztalatokat, miközben a jó és rossz közötti választás és az egyéni felelősségvállalás megkerülhetetlen fontosságának jelentőségére hívjuk fel a figyelmüket. Ugyancsak fontosnak tartjuk, hogy a tanárok számára olyan képzési programot nyújtsunk, ami alkalmassá teszi őket a XX. századi diktatúrák kollektív üldözéseinek oktatására, különös tekintettel a holokauszt tragédiájára.

Rituális kivégzés

Hetven évvel ezelőtt, 1944-ben szenvedte el hazánk modern kori történelmének egyik legnagyobb tragédiáját. A Sorsok Háza létrehozásáról a második Orbán-kormány a holokauszt 70. évfordulójával kapcsolatos emlékév keretében döntött. Szándéka szerint az emlékév a hét évtizeddel ezelőtti nemzeti tragédiát felidézve alkalmas lesz arra, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat” és hogy a tragédiát „békévé oldja az emlékezés”. Az emlékév keretében társadalmi programok megvalósítására 1,5 milliárd forintos keretet nyitott a kormány, illetve döntött arról, hogy az egykori Józsefvárosi pályaudvar épületében jöjjön létre a Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye – Európai Oktatási Központ. A projekt szakmai vezetésével a kormány engem bízott meg, a beruházás lebonyolításával pedig Fürjes Balázs kormánybiztost.

A feladat megtisztelő, de hatalmas felelősség és munkateher is egyben. Sokáig haboztam, elvállaljam-e. Gyermekeim szerettek volna lebeszélni. Barátaim egy része szintén. Ellene szólt, hogy kíméletlen támadásoknak teszem ki magam. És még ha minden jól megy is, amiben a mai napig töretlenül bízom, akkor sem számíthatok másra, mint gyalázkodásra. Végül hazaszeretetből mondtam igent. Azt reméltem, hogy egy ilyen hatalmas és sikeres munka révén talán hozzájárulhatok a megbékéléshez, a múlt tragédiáinak kibeszéléséhez, a szűnni nem akaró és áldatlan vádaskodásoknak ha nem is a megszűntéhez, de legalább a hőfokuk mérsékléséhez. Ezáltal semlegesítve vagy legalább csillapítva azokat az erőket, amelyek hazánkat folyamatosan antiszemitázzák, fasisztázzák, és ezt a politikai fegyvert használva próbálnak diszkreditálni bennünket.

Számítottam tehát arra, hogy abból a körből, akik már a Terror Háza Múzeum kapcsán is médiahadjáratot indítottak az intézmény ellen, és mindent megtettek, hogy bel- és külföldön ellehetetlenítsék, most is akcióba lendülnek majd, amit haladéktalanul meg is tettek. Ugyanazok, ugyanazzal a vehemenciával, ugyanolyan indokokból kíméletlen támadást indítottak bel- és külföldön ellenem és a létesítendő emlékhely ellen, szabad utat engedve annak a gyűlöletorgiának, amely oly jellemző rájuk. Ezért vált ez év elejétől a Sorsok Háza-projekt a részévé annak a politikai támadássorozatnak, amelynek élére a lehető legszerencsétlenebb módon a Mazsihisz állt. A 2014-es választási kampányhoz közeledve ugyanis a neológ zsidó vallási szervezet magára vállalta, hogy – a kormányellenes erők gyengesége és határozatlansága miatt elégedetlen értelmiségi körök nyomásának engedve – frontális támadást intézzen a kormány ellen, az emlékév bojkottjával fenyegetve. Hárompontos követeléscsomagot állított össze, melyben a Szabadság térre tervezett, a náci megszállás áldozataira emlékeztető szoborkompozíció elhelyezésének leállítását, illetve Szakály Sándor főigazgató eltávolítását követelte a Veritas Történetkutató Intézet éléről, valamint ellenőrzési, illetve felügyeleti jogra tartott igényt a Sorsok Háza kialakításával kapcsolatban.

A zsidó szervezet politikailag motivált támadássorozatát Orbán Viktor miniszterelnök azzal próbálta meg száműzni a kampánytémák közül, hogy a választások utáni egyeztetésre kérte fel a zsidó szervezeteket. A Mazsihisz, illetve a körülötte felsorakozók ennek ellenére szünet nélkül folytatták kampányukat és támadták a Sorsok Házát. Megfenyegettek és megzsaroltak mindenkit, aki dolgozott velünk, vagy akár csak elgondolkodott a felkérésünkön. E-mail üzenetekkel bombázták a nemzetközi tanácsadó testület tagjait és mindenkit, akit csak elértek. Vádaskodásaikkal teleszórták a bel- és külföldet. A washingtoni Holokausztmúzeum egyes vezetőivel együttműködve, akiket amúgy is eléggé elfogultnak láttam velünk szemben, ellenünk hangolták a Yad Vashemet. Az izraeli magyar közösséget is folyamatosan hergelik. Vádpontjaik között szerepelt, hogy a Sorsok Háza elnevezés nem jó, illetve félrevezető, a helyszín nem autentikus, és amennyiben mégis az, akkor is partikuláris, a kormány által megszabott határidő túl rövid, ennyi idő alatt lehetetlen egy ilyen összetett munkát elvégezni, másrészt azonban a megbízatásomat követő egy hónapon belül felrótták, hogy nem álltam elő a kész forgatókönyvvel. A Bálint-házban nyilvános autodafét rendeztek, ahol a projekt mellett érvelő és abban dolgozó Gerő András professzort a főinkvizítori szerepben tetszelgő Karsai László Mazsihisz-alkalmazott és a jelen levő igencsak indulatos publikum helyettem is rituálisan kivégezte.

Külföldi nyomás

Ez várható, sőt előre kalkulálható volt. Mindezt már átéltem a Terror Háza Múzeum megnyitása előtt, alatt és utána még évekig. A nemzetközi nyomásgyakorlásnak azt a közvetlen és intenzív szakaszát azonban, amit ennek a feladatnak a kapcsán megtapasztaltam, a Terror Háza Múzeum létrehozásakor nem kellett megélnem. Akkor egyedül Oroszország akkori nagykövete, Valerij Muszatov úr tiltakozott, aminek élét egy közös bejárással és beszélgetéssel sikerült elvenni, sőt az egykori diplomata azóta több konferenciánkon is előadást tartott. A Sorsok Házával kapcsolatban azonban nyugati nagykövetek sora érzi úgy, ki kell oktatnia engem arról, hogyan kell értelmeznem, illetve értelmeznünk, nekünk, magyaroknak XX. századi történelmünket, különös tekintettel Horthy Miklós szerepére. Számtalan előadást kellett nyugati diplomatáktól végighallgatnom Horthyról, a magyar „revizionizmusról”, a magyarok kollaborációjáról olyan országok képviselőitől, amelyeknek viselt dolgaival kapcsolatban legalább annyi, ha nem több kérdés felvetésére lenne apropó. Az Egyesült Államok ügyvivője, André Goodfriend úr már 2013 karácsonya előtt elkérte tőlem, persze „barátilag” azok nevét, akik a Sorsok Háza-projektben dolgoznak. Majd két héttel később szintén barátilag közölte velem, hogy nem mindenkinek a közreműködésével ért egyet. „Nem tudtam, hogy önnek egyet kell értenie” – válaszoltam, ugyancsak barátilag. Anglia nagykövete arról biztosított, hogy őfelsége kormányát nagyon érdekli a magyar holokauszt. Ami szép tőle, különösen annak fényében, hogy mialatt az európai, illetve a magyar zsidóság elpusztítása folyamatban volt, elődeit különösebben nem foglalkoztatta az ügy. Ők is és még tucatnyi diplomatatársuk fogalmazta meg elvárásait és kívánságait a készülő kiállítással kapcsolatban. Úgy az izraeli, mint a washingtoni nagykövetünket berendelték miattam a külügyminisztériumokba, kifogásolva, hogy egy könyvbemutatón azt mondtam, a XX. század legnagyobb tragédiája az első világháború utáni bűnös békerendszer volt, és hogy Horthyt, Kádárhoz hasonlóan, árnyaltan és méltányosan kell megítélnünk, nem pedig fehéren-feketén.

A külföldi diplomaták, különösen az Egyesült Államok felelős tisztségviselői közül többen annak a határozott igényüknek is hangot adtak, hogy a magyar kormánynak nemzetközi történészbizottságot illene és kellene felkérnie arra, hogy írja meg Magyarország XX. századi történelmét a számunkra. Ennek a kormánymegbízásnak az érdekében folyamatos nyomást gyakorolnak. Még az Egyesült Államok külügyminiszterét is mozgósították. Különös büszkeséggel tölt el az a tény, hogy az újabb arab– izraeli háborús konfliktus idején az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu időt szakított arra, hogy levélben forduljon Orbán Viktorhoz személyemmel és a Sorsok Háza-projekttel kapcsolatban.

A belpolitikai csatározások és a példátlan külföldi nyomásgyakorlás következtében úgy a Mazsihisz, mint a Yad Vashem visszamondta közreműködését a Sorsok Háza mellett működő nemzetközi tanácsadó testületben. A többi tagot nyomás alá helyezték, hogy a testület munkáját ellehetetlenítsék. Ezért a soron következő ülésünk helyett csak konzultációt tudtunk tartani, melyen a megjelent tagok (Michael Wolffsohn és Joshua Muravchik) megelégedéssel és tetszéssel fogadták a koncepciónkat.

Nyár közepére némileg megváltozott a helyzet. Az Egyesült Államok holokauszttal megbízott egyik speciális nagykövete, Douglas Davidson, illetve a brit Sir Andrew Burns, a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (International Holocaust Remembrance Alliance – IHRA) képviseletében külön-külön is meggyőződtek arról, hogy a projekttel kapcsolatos fenntartások, illetve támadások minden alapot nélkülöznek, ezért nehezen magyarázható, miért is vonják meg támogatásukat Európa legnagyobb és legnívósabbnak ígérkező emlékhelyétől.

Nemzetközi tanácsadó testületünk egyik tagja, Andrew Baker rabbi kezdeményezésére, aki az Amerikai Zsidó Bizottság (Jewish Affairs for the American Jewish Committee) nemzetközi kapcsolatokért felelős igazgatója, július 28-án Budapesten egyeztető megbeszélésre került sor a Sorsok Háza, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont, a Mazsihisz és az IHRA között annak érdekében, hogy a további együttműködés elől elháruljanak az akadályok. A kiállítás tartalmával kapcsolatban a megjelentek semmilyen kifogást nem emeltek, érdemi javaslatuk, ötletük nem volt. A félnapos ülés eredményeként a részt vevő felek megállapodtak, hogy a holokauszt nemzetközi szakértőinek képviselőiből alakítandó munkacsoport a véleményével segíti majd munkánkat úgy a kiállítás, mint az oktatás területén. A létrejött megállapodást a Mazsihisz – újra teljesen érthetetlenül – 24 órán belül felrúgta, azt állítván, hogy nem az egyeztetett szöveg került sajtónyilatkozat címén nyilvánosságra, holott előzőleg az elnök ezt a szöveget e-mailben jóváhagyta. További 24 óra elteltével az IHRA is támogatásáról biztosította ezt a hozzáállást.

A külföldi szakértők és hivatalosságok hozzáállására jellemző, hogy az IHRA angol elnöke, Sir Burns a júliusi megbeszélés végén felszólított – persze ő is szigorúan csak barátilag –, hogy a jövőben ne írjak cikkeket, utalva ezzel a Szabadság téri emlékművel kapcsolatos írásomra, ami néhány héttel korábban jelent meg a Heti Válaszban A múlt fogságában címmel. David Cesarini kolléga úrral együtt ezt a tanácsukat azzal indokolták, hogy felelősséggel tartozom a Sorsok Háza-projektért, amit nem veszélyeztethetek holmi esszék publikálásával. Mindez csak még jobban elmélyítette bennem azt a csodálatot, amit a fejlett nyugati világ iránt érzek annak szólás- és gondolatszabadság iránti mély elkötelezettsége okán, még akkor is, ha kezdem kapiskálni, hogy itt a végeken még sok tanulnivalónk van, mielőtt ez a kiváltság ránk is vonatkozik majd. Addig a legjobb, ha nem írunk cikkeket, és nem gondolkodunk a saját történelmünkön, hanem hálás szívvel elfogadjuk, hogy megteszik ezt ők helyettünk, nekünk.

Terméketlen viszály

A vallásukat gyakorló magyar zsidók élére a pártállami diktatúra egy szoros ellenőrzés alatt tartott egységes szervezetet állított, amelyen keresztül egyszerre kontrollálta a magyar zsidóság belügyeit és nemzetközi kapcsolatait. Az állampárt időszakában csak a legelszántabbak maradtak a zsidó szervezetek tagjai, részben a szigorú felügyelet miatt, részben mert a zsidó identitás vállalása és megélése a kommunista hatóságok nemtetszését vonta maga után, és ez esetenként együtt járhatott a megsemmisítő hatású „cionista” váddal is, ami legtöbbször súlyos hátrányokkal járt. A hitközségekhez a rendszerváltoztatás utáni „zsidó reneszánsz” ellenére sem tódultak a tagok. Néhány száz, elsősorban idős nyugdíjas kivételével jószerivel alig találunk soraikban másokat. A hitközségi vezetők ezért, akárcsak az általuk irányított szervezetek, semmilyen általános elfogadottságot nem élveznek a magyar társadalomban, amit a legutóbbi idők sorozatos botrányai csak még jobban a felszínre hoztak. Hiába sorakoznak fel mögéjük a befolyásos nemzetközi zsidó szervezetek és Izrael képviselői, diplomatái, a magyar társadalommal nem lehet elfogadtatni sem egy transzvesztita fellépőművészből evangélikus teológussá, illetve katolikus kántorrá, majd a budapesti hitközség ügyvezető igazgatójává avanzsált, a Mazsihisz elnöke szerint nem is zsidó származású tisztségviselőt, sem egy vesztegetésért elítélt volt bankár ügyvezető igazgatót.

Az is minden érdeklődő kívülálló számára egyértelmű, hogy a Mazsihisz soros elnöke a Sorsok Házával kapcsolatban nem a megegyezést keresi, hanem azt, hogy a létesülő emlékközponttal kapcsolatos sajtóérdeklődést maximálisan kiaknázva hozza helyzetbe magát a küszöbön álló újraválasztása érdekében. A Mazsihisz elnöke kérlelhetetlen érdekérvényesítőnek tünteti fel magát, hogy így bizonyítsa nélkülözhetetlenségét kisszámú választói, a nemzetközi zsidó szervezetek és Izrael felé. Ezért rúg fel minden megállapodást és szab újabb és újabb feltételeket. Ezért fogalmaz meg a Sorsok Házával kapcsolatban olyan követeléseket, amelyeket a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont esetében – amely állítólag nagyon fontos neki és a nemzetközi zsidó szervezeteknek – sem a múltban, sem a jelenben nem tartott, nem tartottak lényegesnek. A Páva utcai intézményben a zsidó közösség vezetői az elmúlt több mint egy évtizedben nem voltak képesek hozzájárulni a nyugodt és hatékony munkavégzés feltételeinek biztosításához, amit a gyalázatosan alacsony látogatószámok és a folyamatos belharcok mindennél ékesebben bizonyítanak. Az sem változtatott ezen, hogy ebből nyolc éven keresztül szocialista–szabad demokrata kormánnyal működtek együtt. A Mazsihisz vezetői tehát önérdekeiktől vezérelve provokálnak folyamatosan terméketlen viszályt a kormánnyal és annak minden intézkedésével szemben. A Sorsok Házát támadva azt sem tekintik túl nagy árnak, ha ezzel ellehetetlenítik, hogy méltón emlékezhessünk a holokauszt áldozataira, meggyilkolt honfitársainkra.

Lázár és Zoltai

Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, aki kezdeményező szerepet játszott a holokauszt hetvenedik évfordulóján megszervezendő emlékév kitalálásában és lebonyolításában, a Szabadság téri emlékmű felállításának és a Sorsok Háza létrehozásának elindításában, általános megrökönyödésre 2014 őszén azt a Zoltai Gusztávot kérte fel tanácsadójának, aki egészen 2014. április elejei menesztéséig vezető szerepet játszott a fenti programok ellehetetlenítésében. A Mazsihisz elnökének, Heisler Andrásnak akkori indoklása szerint a holokauszttúlélő Zoltait annyira megviselte, hogy a kormány a német megszállás áldozatai előtt tisztelgő emlékművet kíván emeltetni a Szabadság térre, hogy lemondott összes tisztségéről. Heisler más stratégiát választott: szokása szerint a nemzetközi közvéleményhez fordult segítségért.

A pufajkás és munkásőrmúltú, egykori MSZMP-tag Zoltai 1991 óta irányította ügyvezető igazgatóként a Mazsihiszt. Demonstratív beemelését a kormányoldalra a miniszter azzal indokolta, hogy „a tanácsadást nem haveri mutyinak tekinti”, valamint hogy régi ismeretség fűzi őket össze. A közvélemény megdöbbenését csak fokozta, hogy Lázár János ígérete szerint a Sorsok Háza kiállítását „csak konszenzusos megoldással” fogják megnyitni, tehát csak akkor, ha a hazai és a nemzetközi zsidó szervezetek és legújabban a magyar holokauszttúlélők, valamint „a tragédiát elszenvedők” vállalni tudják, illetve egyetértenek a „szakmaiságával”. Mi sem természetesebb, mint Heisler úr értelmezése, miszerint vétójogot kaptak a minisztertől a Sorsok Háza-projekt felett. Ezek szerint tehát egy mintegy kétezer embert képviselő vallásos szervezet: a hitközség fogja cenzúrázni a magyar kormány egyik fontos nagyberuházásának tartalmát és szabhatja meg történelemszemléletét, üzenetét. Erre Magyarországon az állam és egyház XIX. század végi szétválasztása óta nem volt példa. A nemzetközi zsidó szervezeteknek beleszólási jogot adni anélkül, hogy egy fillérrel is beszálltak volna az intézmény létrehozásába, szembemegy a szuverén magyar állam felelősségével, amit saját múltjáért, jelenéért és jövőjéért visel.

A Népszabadságnak adott minapi interjújában (2014. szeptember 26.) Lázár János újra kifejezésre juttatta, hogy azok az erkölcsi értékek, az a fajta értékközösség, ami a jobboldali politikai tábort meghatározza, az ő számára nem jelentenek semmit. A Zoltai alkalmazásával kapcsolatos kritikákat érdektelennek tartja, sőt hibának tekinti újdonsült tanácsadója tevékenységének „bármilyen formában történő utólagos és kívülről történő minősítését”. Ne lepődjünk meg tehát, ha a fenti hivatkozással maholnap azt a Gyurcsány Ferencet ülteti majd ki maga mellé kormánytanácsadóként, akinek őszödi beszédére néhány hete pozitív példaként hivatkozott.

Lázár nem érti, hogy ezúttal az identitásunkról van szó. Nem a hatalmi praktikák, a háttérben megkötött biztonságos alkuk világáról, hanem elvekről, a hitről, mindarról, amire egész életünket és benne politikai közösségünket építjük. Az elmúlt 25 évben sok példát láthattunk arra, hogy az elvek, erkölcsi meggyőződések semmibevétele hogyan vezetett politikai közösségek kiüresedéséhez és megsemmisüléséhez. Ha a politika a mindent átható cinizmusra és az elvtelenségre látszik lecsupaszodni, akkor megkezdődik a visszaszámlálás.

Amikor a Sorsok Háza létrehozására vállalkoztam, tudtam, hogy milyen támadásoknak teszem ki magam. Mégis elvállaltam, mert meggyőződésem szerint hazámnak szüksége van arra, hogy a fiatal generációk is megtanulják: az egymás iránt érzett szolidaritás megőrzése az egyik legfontosabb közös értékünk, aminek feladása hatalmas veszteséget okozott a múltban és okozna újra nemzetünknek. Meg vagyok győződve arról, hogy nemzeti múltunk feldolgozása, tanulságainak megismertetése és megtanítása a mi feladatunk és kötelességünk, ami elől nem akarunk és nem is vagyunk hajlandóak kitérni. Ez nemzeti közösségünk ügye, amit sem partikuláris, sem idegen érdekek nem befolyásolhatnak. Még akkor sem, ha ezt Lázár miniszter úr másképp gondolja. A love story happy endje a tét.

Ne hagyjuk elrontani. Rajtam nem fog múlni.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.