Publi

Tanár úrnak tisztelettel

/ 2001.06.01., péntek 07:48 /

Nem tudom, Pista bátyám - vagyis Nagy Pista, esetleg Nagy István tanár úr, de semmiképpen sem tanszékvezető úr, azt sosem hallottam, hogy bárki diák olyan tájékozatlan lett volna, hogy így szólította volna meg - nem neheztel-e majd azért, hogy pedagógusnapon írok róla. Soha nem tartotta magát pedagógusnak. Tanár volt, aki képes diákjait felfedezni, komolyan venni.

Valahogy úgy volt már eleve, nem is tudom miért, hogy szerettem volna a szobájában a vendége lenni. Jó lett volna azok közé tartozni, akiknek a töribulik vége felé egyszerre csak megnyílik az az ajtó, és egy pohár borra, beszélgetésre várják őket odabent. Nem volt könnyű utam hozzá, hiszen nem voltam történészjelölt. Ha egyáltalán foglalkoztam valami iskolai dologgal, inkább az irodalommal. De úgy látszik, nem ez számított. (Pedig számított különben. Mindig tudtuk, kik azok, akik vihetik majd valamire a szakmában.) Nem is tudom, mi számított akkor. Hiszen rémes alak voltam, link, kallódó, az első szerelmektől és szeszektől bódultan, haszontalan merengésekkel jelentve be igényemet a világra. Meglehet, Nagy Pista épp erre volt fogékony. Ezt a világra való igényt tudta kihámozni a szavainkból vagy még inkább a gesztusainkból, a tartásunkból, a tekintetünkből, vagy honnan is. Ez az ő titka. A szeszek, az éjszakázások, a dohos albérletek bűze sem tévesztette meg, és más egyéb extremitások sem. Eltekintett tőlük. Miközben, azt hiszem, amúgy nagyon feszes, félszeg, szemérmes polgár volt. De azon a folyosón ő is más volt, mint különben, és mi is másokká lettünk, mint nélküle lettünk volna. A csudába is! Honnan volt bátorsága kezet szorítani az után a KISZ-gyűlés után azzal a kötekedő alakkal - velem -, aki mit sem törődve a jó modorral, nagy lendülettel és önhitten, mintha történelmet csinálna, szóvá tett valamit, amit akkoriban nem volt szokás. És Nagy Pista a gyűlés után egyetlen szó nélkül fordult oda hozzá, nyújtva a kezét. Nem nyilvánosan, de nem is az ajtó mögött, nem sértett senkit, nem avatkozott be, nem ítélt, de személyesen állást foglalt mégis. Honnan tudta, hogy az a rohamozó alak majd összeesik már, annyira kiüldözte magát a világból, s ez a kézszorítás most megtartja majd egy ideig?

Honnan gondolta, hogy ki kell bírnia, mert segít vele, hogy ugyanez az alak részegen bevonulhasson hegedűvel a szobájába, és ott beleakadva szőnyegbe, székekbe, zenélhessen?

Miből érezte meg, hogy engedélyt kell adnia Hunyadi Matyi kiállítására a történelemtanszék termeiben? Hiszen nem volt ez szokásban, nem foglalkozott a képzőművészettel, nem volt modern ember. Ennek a festőnek akkoriban senki nem állta a tekintetét, egy kerub volt, ecsettel.

És még majdnem a történelemnek is megnyert. Mindig idegesített az utalásaival, hogy úgy tett, mintha érteném azokat. Aztán muszáj volt érteni. A szobájában a képek is jelek voltak. A hunyorításai is jelek voltak, folyton kapaszkodni kellett.

Azt adta feladatnak, valahol a hetvenes évek derekán jártunk, nincs még lazaság a frontokon, hogy vessük össze Mód Aladár és Szűcs Jenő köteteit, egyetlen utalást sem tett, hogy melyiknek kellene tetszenie, melyik szellemi irányba kellene igyekeznünk. Küszködjük ki a magunk igazságát. Mód Aladárt is választhattuk volna, a szeme sem rebbent volna.

És volt szelíd nemzeti ellenállás és összeesküvés, nagy éneklések, nagy műsorok, hazakereső kirándulások. Meg kegyetlenül pontos térképek, ez volt az életműve, térképekkel a diktatúra ellen: tessék csak megnézni kérem, olvasni belőle, senkit nem csap be, némi mindentudás kell hozzá, szabad a gazda, tyúktolvajok és lacibetyárok, figyeljenek. Valahogy így. Nekem, mondjuk, az az egyik legjobb hazám, amit tőle kaptam.

Történészei évről évre ünneplik őt születésnapján a szentesi levéltárban. Isten éltesse, tanár úr!

Nekem amúgy a tanár is pedagógus, meg a pedagógus is tanár, nem tudok kiigazodni, nehéz időkben könnyű tisztán látni, és most ezek nem nehéz idők, ki tudja, mi a korparancs, az egyik sarkon ez, a másikon meg az, de azért azok, akik gyerekekkel dolgoznak, őrizzék meg a világhoz való hűségüket, akár egy fejmozdulattal, akár némi éjszakai álmatlanságok árán, ha nehéz szolgálat ez, akkor is.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.