Publi

Georg Paul Hefty

Történelmi csapda Európának

/ 2017.08.14., hétfő 08:20 /
Történelmi csapda Európának

A müncheni Ludwig-Maximilian Egyetem Nemzetközi Politika Tanszékén az osztrák Gottfried-Karl Kindermann évtizedeken át tanította, hogy az államok szüntelen hatalmi versenyéről csak úgy alakíthatunk ki egy „neoreális“ összképet, ha mindent, még a legapróbb mozzanatot is feltárjuk. Ezt a nemzeti érdekekről szóló elméletet a második világháború után a nagy befolyású Hans Joachim Morgenthau, Bajorországból származó amerikai politológus fogalmazta meg.

Ha Angela Merkel kancellár a külpolitikáját éppen olyan tudományos precizitással és elméleti felkészültséggel műveli, mint egykor a fizikai kutatásait, akkor tekintetbe veszi, hogy az ő kormányzása után is lesz Németország és Recep Tayyip Erdogan diktatúrája után is létezik majd Törökország. És ameddig lesz Európai Unió, addig kérdéses marad, hogy Törökország ennek tagja lesz-e, barátja, valamilyen formában társa, avagy ellensége.

Az 1963-as társulási szerződés megkötése óta Törökország egymástól igen különböző kormányai különféle módon, de egyfolytában törekedtek az uniós tagságra. 1999-ben elérték a tagjelölti státuszt, és mint kezdő miniszterelnök még maga Erdogan is igyekezett Brüsszel kedvében járni: 2003-ban eltöröltette a halálbüntetést, megengedte a kurd nyelv oktatását, és megegyezett Örményországgal egy közös történészbizottság felállításáról a népirtás kivizsgálására. Noha 2005-ben elkezdődtek a formális belépési tárgyalások, nyílt titok volt, hogy mindez nem teszi esélyessé Erdogant arra, hogy úgy vonuljon be a történelembe, mint az a miniszterelnök, aki Törökországot nagyhatalommá teszi Európában, főleg annak nyugati térségében.

Erdogan sikertelenségének egyik okozója Merkel kancellár, aki – a németországi közhangulattal egyetértve – 2005-től, kormányra lépésétől kezdve Törökországot csupán a megkülönböztetett partnerség szintjére akarta emelni. Kezdettől fogva veszélyes személyiségnek tartotta a vele azonos korú török kormányfőt. Erdogan a maga részéről szintén jól ítélte meg Merkel személyiségét, sejtve, hogy sok-sok éven át útjában fog állni. Németország valóban egyetértett Nicolas Sarkozy elnökkel 2007-ben abban, hogy Törökország belépését és teljes jogú EU-tagságát lehetőleg meg kell akadályozni.

Miközben a széles látókörükkel hencegő német politikusok állítólag régóta „meggyőződtek” arról, hogy Törökország már nem is Európához közeledik, hanem az iszlám világhoz, Erdogan hatalmasat csavart a présen. Nem elégedett meg azzal, hogy az elvilágiasodott török társadalmat visszaterelje az „igaz hitre” és annak gyakorlására, de megkereste annak a módját, hogyan lehetne egyszerre államjogi és vallási sikert aratni. A megoldás: vállalni az igazi rossz ember szerepét. Mert az ilyen politikus elől a nyugati demokraták ösztönszerűen nemcsak magukat akarják megóvni, hanem a felvilágosult népeket is – ebben az esetben a török liberális polgárságot.

Erdogan az Európának szánt történelmi súlyú csapda felállítása érdekében eldobta korábbi jobb hírnevét, de kárpótlásul kap néhány teljhatalmú elnöki évet. Azonban már 65 éves lesz ő is, mire 2019-től az új alkotmány hasznát élvezheti.

Orbán Viktor egy évtizeddel fiatalabb a török politikusnál, ő már az Erdogan utáni időkre tervez, amikor – kivételesen egyszer Merkellel egyetértve – arról beszél, hogy Törökországgal egy „nagyívű történelmi szerződést“ kell kötni, mely magában foglalja „a gazdasági, katonai és politikai dimenziót“. Erdogan egy ilyen másodrangú szerződésre nyilvánvalóan nem volna hajlandó – mert nem elégíti ki az általa értelmezett török nemzeti érdeket. Inkább még néhányszor mindenkit meg akar rémíteni, mire Brüsszel és Washington karöltve megígérik majd a török választóknak, hogy mihelyt ezt a szörnyet leváltják, valóban beléphetnek az EU-ba. Utóbbit ugyanis a liberális és a muszlim törökök egyaránt nemzeti érdeküknek tartják.

Rosta

Sümegi Noémi

Találkozunk 2016-ban!

Milo országa

Egészen elképesztő jelenség, hogy mifelénk a hangadók jelentős hányada éppen az ellenkezőjét hirdeti annak, ahogyan él. Kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt.

Július elsejéig oda kell érnie Balatonfüredre!

Tüdőbeteg, alkoholista alkotók és orvosuk közötti kötelékek formálták Levendel László képzőművészeti gyűjteményét. A tüdőgyógyász által irányított Korányi Intézet egyszerre volt menedék és lehetőség a traumákat túlélt művészeknek. A kollekcióból július 1-jéig Balatonfüreden látható tárlat azonban jóval több puszta képzőművészeti bemutatónál. Részletek a friss Heti Válaszban.

A mobilitás jövője, a jövő mobilitása

A június 7-én megrendezésre kerülő Infoparlament idén a mobilitás egyre bővülő témakörét járja körbe, hiszen mozgásban a világ, a mobilitás pedig a korábbiaknál jóval több értelmezéssel bír.

„Hillary is utálta, ahogy róla tudósítottunk”

A nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás emblematikus alakjának fia a The New York Times újságírója. Interjú Adam Liptakkal a szólásszabadság kihívásairól, a liberális sajtó elfogultságairól és a politikai korrektség fonákságairól – a friss Heti Válaszban.

Fordulat: összeköltözött Vuk, Süsü, Ursula és Frakk

Újra forog az óriáshordó és a műemlék körhinta a nyolc hektárral bővült pesti állatkertben, ahol a pünkösdi hétvégén a legkisebbek birtokba vehették a Holnemvolt Várat. Jön a sünispotály, ősszel nyit a Cápasuli, épül a Pannon Park. Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.

Tényleg a homokhiány miatt drágulnak a magyar építkezések?

Mind gyakoribb a nyersanyaghiány a magyar építőiparban, de ez semmi Ázsiához képest. A gigaépítkezésekhez rengeteg homok kell, de hiába van belőle sok a sivatagban, az nem alkalmas rá. Homokmaffiák és lehetséges megoldások a csütörtöki Heti Válaszban.

Rangon alul házasodnak: így foglalta el a palotákat a középosztály

A 21. századra megmaradt európai monarchiák hercegei és hercegnői már szinte mind közemberekkel házasodnak. Henry herceg és Meghan Markle esküvőjét beárnyékolták a menyasszony családjának botrányai, de az új modell Spanyolországtól Dániáig alapvetően jól működik. Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.