Publi

Gyurgyák János

Uralja-e jövőt, aki a múltat uralja?

/ 2017.05.30., kedd 08:00 /
Uralja-e jövőt, aki a múltat uralja?

„A történelemmel sok mindent lehet kezdeni, lehet értelmezni, lehet új megvilágításba helyezni, lehet finomítani az addigi képen, csak egy dolgot nem lehet: megváltoztatni és újrajátszani.”

Hegymenet
Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon

Az Osiris kiadónál 2017 májusában megjelenő kötet célja, hogy elméleti és gyakorlati szakemberek bevonásával, a magyar társadalom és politika előtt álló legfontosabb kihívásokat vegye számba, egyúttal megoldási javaslatokat is körvonalazzon. A különböző ideológiai hátterű szerzők felkérése azzal az ambícióval történt, hogy a mai magyar közbeszédben gyakran felvetődő kérdésekre a legfrissebb közgazdaságtani, szociológiai, politikatudományi, jogtudományi és történettudományi eredmények felhasználásával keressünk válaszokat, és azokat hazánk jövőjéről szóló diskurzus részévé tegyük. A kötet szerkesztői Jakab András és Urbán László.

A kötetben Gyurgyák János történész-kiadóvezető Uralja-e jövőt, aki a múltat uralja? A 20. századi magyar történelemről ‒ pillantás a 21. századból címmel közöl tanulmányt. A teljes, 18 oldalas írás innen letölthető pdf formátumban, alább egy rövidebb részletet közlünk belőle.

 

Államférfiak, önjelölt emlékezetpolitikusok, magukat illúziókban ringató szaktörténészek, vagy ami még ennél is rosszabb, hatalmat, pénzt és befolyást kereső, a múlttal üzletelő historikusok hiszik csak azt, hogy aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is.

A múlt ugyanis uralhatatlan, mint ahogy a jövő is. A múltat alkalmasint még objektív módon feltárni sem lehet, legfeljebb bizonyos korlátok között megközelíteni, többé-kevésbé hiteles képet alkotni róla. A mélyebb struktúrákat megvilágítani, a hosszabb folyamatokat értelmezni csak a legnagyobbak voltak képesek, egy Thuküdidész, egy Tacitus, egy Ibn Khaldún, egy Leopold von Ranke, egy Henri Pirenne, egy Arnold Toynbee, egy Marc Bloch vagy egy Fernand Braudel. Mint ahogy az orwelli állítás másik fele, nevezetesen, hogy aki uralja a jelent, az uralja a múltat is, szintén illúzió. George Orwell ironikus mondatai eredendően létező veszélyekre figyelmeztető, kritikus jelzések voltak csupán.

A történeti tudat két alapvető formájának egyikét sem lehet ugyanis végső fokon ilyen emlékezetpolitikai eszközökkel befolyásolni. Egy nemzet történeti tudata nagy állandóságot mutat, s igazságaival, féligazságaival és tévedéseivel (lásd például Mátyás, az igazságos vagy Kádár János mint a legnépszerűbb 20. századi magyar politikus) együtt is csak lassan-lassan változik. Az igazi történeti kutatásra pedig, amely alapvetően műveken, kritikákon és vitákon keresztül hömpölyög lassan tova, semmiféle hatással nincs az ilyen fajta emlékezetpolitikai igyekezet és habverés. A legjobb, amit tehetünk: óvakodjunk ezektől! De a politikai és a gazdasági elit többet is tehet annál, hogy békén hagyja az igazi történeti kutatást. Az ezzel való örökös foglalkozás ugyanis csalhatatlan jele az áltevékenységnek és a pótcselekvésnek, valamint a funkciók összekeverésének.

A történelemmel ugyanis sok mindent lehet kezdeni, lehet értelmezni, lehet új megvilágításba helyezni, lehet finomítani az addigi képen, csak egy dolgot nem lehet: megváltoztatni és újrajátszani. A politikai elit pótcselekvésének tehát legbiztosabb jele, ha politikájának középpontjába az emlékezetpolitika kerül.

Talán jobb lenne, ha a magyar elit, ahelyett, hogy azon búsongana, hol is veszett el egykori nagy dicsőségünk, mit is vesztettünk Trianonnal, s végül mit pusztított a kommunizmus, a jelen megoldandó feladataira koncentrálna és a jövő lehetőségeit fürkészné, azaz a fentiekben felvetett alapvető kérdésekre keresné a választ. Már csak ezért is, mert egyrészt a világtörténelem ma újra kimozdulni látszik a holtpontról, s a ma döntései hosszú-hosszú időre meghatározhatják majdani lehetőségeinket. Úgy tűnik ugyanis, hogy korszakhatárhoz érkeztünk, az egypólusú, amerikai dominanciára épült világ a vége felé közeledik, s a neoliberális, globális, deregulációra alapozott gazdasági rendszer egyenlőtlenségei és erkölcsi fogyatékosságai is megteremtették az ellenerőt: a politikai-gazdasági elit ellen mindenkor és minden eszközt megragadni és lázadni kész tömegeket. Ez viszont könnyen véget vethet a balközép és a jobbközép erőegyensúlyán és váltógazdaságán, valamint a középosztály erején alapuló demokráciáknak.

Másrészt Magyarország az örökös megszakítottságból, az újrakezdések bűvös köréből csak úgy léphet ki, ha a magyar politikai, gazdasági és értelmiségi elitünk legalább minimális konszenzusra jut a jövőt, a hogyan továbbot illetően. Mert Ernest Renannak alapvetően igaza volt, amikor azt állította, hogy a nemzet közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. 20. századi történelmünk legsúlyosabb kártétele, egy valóságos morbus hungaricus, magyar kór éppen az volt, hogy ebben, azaz a közös tervben soha nem tudtunk megegyezni, soha nem tudtunk egy tapodtat sem előrelépni. A 19. század végétől kezdve ugyanis függetlenségiek álltak szemben kiegyezéspártiakkal, urak parasztokkal, majd radikális progresszívek állagőrzőkkel, népiek urbánusokkal, nemzeti kommunisták internacionalistákkal, ’nemzetiek’ ’liberálisokkal’, súlyos Orbán-fóbiában szenvedők vakhitű orbánistákkal, kölcsönösen tagadva mindazt, amit a másik képvisel, s kölcsönösen kitagadva a nemzetből egymást, hazaárulónak, hitszegőnek vagy éppenséggel reakciósnak, fasisztának, nacionalistának bélyegezve a másikat. Mindenütt csak megvetés, ellenszenv, rosszindulat, gyűlölet és meg nem értés. Ezt a súlyos, mély és kontinuus törésvonalat és megosztottságot nem sikerült meghaladni a múlt század során. Mint ahogy a többi kardinális, nagy kérdésben (nyugati felzárkózás, nemzetegyesítés, versenyképes polgári osztály kialakulása, szerves építkezés, társadalmi szolidaritás, az oktatás- és kultúrpolitika jelentőségének felismerése) sem sikerült áttörést elérni.

Talán mondani sem kell, hogy mindez nem jelent pluralizmusellenességet, itt ugyanis csak a célok és értékek minimális konszenzusáról van szó, továbbá kölcsönösen elfogadott és kiszámíthatóan működő intézmények megteremtéséről és intézményes garanciák biztosításáról. A múlt hagyatéka itt él velünk ma is, s 21. század elején a megoldástól ugyanolyan távol vagyunk, mint a 20. században voltunk.

A Hegymenet című kötetben megjelent Gyurgyák János-tanulmány teljes terjedelemben (18 oldal, pdf) itt olvasható.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Kovács Ákos: Leszállni az egovonatról

A Nyugat nagyon mást ért kultúrán, mint mi, ebben a tekintetben igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat – mondja Kovács Ákos énekes, dalszerző, akit nemrég bemutatott Arany János-estjéről és a jövő évi jubileumi koncertjéről is kérdeztünk. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.

Az Orbán-modell alappillérei – Magyarország, projektország?

Hogyan sikerül a Fidesznek 2017 végén is vezetni a népszerűségi listát? Miért támogatja őket sok baloldali is? Hogyan érték el, hogy tömegek egzisztenciája függjön a sikerüktől? Ezekre a kérdésekre is válaszol egy új tanulmánykötet – illetve a friss Heti Válasz.

Őrfi József bátorsága és lelki ereje mindent vitt az idei gálán

Mesébe illő Őrfi József piliscsabai házának története. Nem tündérmesébe, hanem olyan magyar népmesébe, amelyben a hősnek számos próbát kell kiállnia. Az építész-családfő bátorsága és lelki ereje a Média Építészeti Díja idei gáláján mindent vitt. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Famaffia Romániában – Adjátok vissza az erdeinket!

Egy friss botrány és egy dokumentumfilm is felhívja a figyelmet az Európa utolsó érintetlen vadonjainak otthont adó Romániában dúló illegális fakitermelésre. Nemcsak a korrupt politika vagy a profitéhes multi a hibás: székely falusi közösségeket is megvadított a fából szerezhető könnyű pénz. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Rockenbauer 30 – Pali mögött volt értelme gyalogolni

Pali után nem lehet ilyen filmet csinálni – vélik a Másfélmillió lépés Magyarországon alkotói. Rockenbauer Pál halálának 30. évfordulóján azt kutatjuk a friss Heti Válaszban, mi a titka a sorozat népszerűségének, és miért nem született azóta sem hasonló.

Nyolcvanezres pezsgőt locsolt az egyik Mugabe-fiú

Voltak nála véreskezűbb afrikai vezetők is, de kártékonyabbak kevesen. Robert Mugabe nemcsak a gazdag Zimbabwét juttatta koldusbotra, de igyekezett egész Afrikát a Nyugat ellen hangolni. A csütörtöki Heti Válaszból kiderül, hogy bukása ennek ellenére miért is nem Nyugat diadala.