Publi

Szőnyi Szilárd

Üzenet Nemes Jeles Lászlónak: nem is holokausztfilm a Saul fia!

/ 2016.02.11., csütörtök 14:50 /
Üzenet Nemes Jeles Lászlónak: nem is holokausztfilm a Saul fia!

„Mi több, a Saul fiának – ne tessenek megbotránkozni! – létezhet »holokausztrelativista« olvasata is.”

Az imént fiatalkorú vendégszerzőnk arról írt itt a Rostában, mit szóltak osztálytársai, a Szent Margit gimnázium diákjai a Saul fiához, miután a középiskolásoknak meghirdetett ingyenes vetítéssorozat első résztvevőiként megtekintették a filmet. Most következzék egy szülői vélemény – történetesen az enyém –, az ifjakéhoz hasonlóan személyes stílben.

Ami a kidolgozást, a filmes eszközöket, az operatőri munkát, a hanghatásokat, Röhrig Géza ihletett alakítását illeti, a művet mestermunkának tartom. Ezen kívül világszínvonalúnak: szinte egy pillanatra sem viseli magán azokat a jegyeket, amelyek miatt évek óta nem nézek magyar filmet. A közvélekedéssel ellentétben ugyanakkor nem éreztem, hogy – mármint a szó rossz értelmében – művészfilm peregne a vásznon. Úgy hiszem, a rendező a klasszikus filmes hagyományokat jól ötvözte a közeli képeknek köszönhetően egyedi perspektívával. A cselekmény mindvégig lekötötte a figyelmemet, és egy percig sem untam magam.

Viszont egy pillanatra sem borzadtam el, nem remegett meg a gyomrom, vagyis a film érzelmileg nem viselt meg. Ha szabad így fogalmazni, a tömeges halált ízlésesen ábrázolták – miközben a készítők nem takarékoskodtak a hullákkal, a futószalagon történő holttest-égetésekkel, tömeges kivégzésekkel. Az emberek ipari méreteket öltő megsemmisítése, az ehhez szükséges tevékenységek aprólékos megmutatása – ha valahol, az ördög itt tényleg a részletekben rejlik – ilyenformán nem annyira az érzékeimre hatott, hanem mélyebben, a tudatom belsejében ragadt meg.

Amilyen rezzenéstelen arccal tereli a gázkamrába társait, amilyen rezignáltan szedi össze ruháikat, majd vonszolja a „darabokat” a krematóriumba a főszereplő, olyan józan éberséggel követtem a filmet. Ezzel a megoldással számomra Nemes Jeles László tökéletesen elkészítette azt, aminek megfilmesítésébe Koltai Lajosnak beletört a bicskája: a Sorstalanságot. Az a megrázó egykedvűség és magától értetődőség ugyanis, amivel a regényben Köves Gyuri mesél az emberi ésszel felfoghatatlanról, itt a megaláztatásba, a biztos halálba való beletörődés szenvtelenségében jelenik meg Saul Ausländer arcán.

De más párhuzamot is észlelek. „Még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. (…) Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik” – zárja regényét Kertész Imre. A Saul fia kulcsjelentében, a film végén pedig, a másfél óra alatt először, és egyben utoljára, Röhrig Géza arca mosolyra húzódik. Ez itt persze nem az önfeledt boldogság jele – hogy mié, illetve mi mindené, azt csak az érti, aki látta a művet.

Ugyanakkor, bármennyire az ellenkezőjét állítja Nemes Jeles László, filmje, még ha annak pandantjaként is, számomra rokonságot mutat Az élet szép című előzményével. Ott Roberto Benigni a haláltábor kellős közepén úgy dönt: nem hajlandó komolyan venni a borzalmakat, és kínjában röhög és röhögtet; itt Saul hasonló megrögzöttséggel akar eltemetni valakit, akiben a fiát látja.

De az alkotás befejezése – az egyetlen hely, ahol döccenőt éreztem a filmben – a rendező által giccsesnek tartott Schindler listáját is eszembe juttatta. Miután ugyanis a folyó elsodorja az eltemetni szándékozott gyermektetemet, a végén, az erdő közepén némileg erőltetett módon, feltűnik egy kisfiú, akinek nehezen értelmezhető megjelenése kiváltja a főszereplő mosolyát. Ha ezt a jelenetet kiszakítjuk a film egészéből, azt is mondhatjuk: maga Spielberg sem rendezhette volna jobban.

Ezután sortűz dörren, majd a mozi, kissé kurtán-furcsán, véget ér. Ha akarom, ez rendezői hiba, ha akarom, a lezárás olyan váratlanul és ellentmondásos módon tesz pontot a filmre, amilyen hirtelenséggel és értelmetlenséggel vet véget milliók életének az itt alulnézetből bemutatott halálgyár.

Nagyon nem mindegy egyébként, ki milyen kulturális, vallási háttérrel ül be a moziba, mert egy-egy gesztus vagy jelkép mást idézhet fel zsidónak, kereszténynek, hívőnek, vallástalannak. Ezzel együtt úgy érzem, minden értelemben ökumenikus film született. Sőt azon kaptam magam, hogy nem is úgy nézem az alkotást, mint egy holokausztfilmet; a mű ennél jóval általánosabb érvénnyel szól életről és halálról. (Ezért sem világos, miért állítja a rendező, hogy Németország bojkottálni akarja a filmet. A mű nem ad erre semmilyen okot.)

Mi több, a Saul fiának – ne tessenek megbotránkozni! – létezhet „holokausztrelativista” olvasata is. Mert bár egyedi, és sok tekintetben páratlan eseményről van szó, ezt a filmet akár a Gulágról is le lehetett volna forgatni. Aki olvasta Olofsson Placid, Rózsás János vagy Nádasi Alfonz visszaemlékezéseit, tudja: a szovjet munkatáborokban hasonló helyzetek próbáltak meg milliókat emberi mivoltukban. És ami itt rabbi, Kaddis és zsidó temetés, ott faágakból faragott kereszt, rejtekben történő misézés mazsolából erjesztett borcseppel és száraz kenyérből nyert ostyával.

Jó film a Saul fia. Ha megkapja az Oscart, a díj méltó helyre kerül.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Elbűvölő Sanghaj Budapesten

A kínai csomózással és a bársonyhímzéssel is megismerkedhetnek az Elbűvölő Sanghaj programsorozat látogatói egy hétig. Fotó, festmény, design.

Ugyanúgy?

„Ahogy ma az állam már a Nemzeti Kommunikációs Hivatalon keresztül költséghatékony módon kezeli az állami hirdetéseket, ugyanúgy központosítani lehetne a kulturális mecenatúrára fordított pénzeszközöket”, nyilatkozta Szakács Árpád a Figyelőnek. A Médiaworks főszerkesztője a Magyar Időkben indított sorozatával a kulturális mecenatúrát, annak visszásságait vette célba, kritizálva, mi több, támadva a baloldali gondolatok előtt teret nyitó állami intézményvezetőket.

Itt a könyvhét mérlege: idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor

Több mint egy évtizedig az ünnepi könyvhét megnyitója után fél órával megjelent a Vörösmarty téren Esterházy Péter; tíz perc múlva már jöttek és nem akartak elfogyni a dedikálásra váró olvasók. Helyben vagyunk – bólogatott a közönség, ki örömmel, ki fanyalogva. Idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Azt ígérik, jobb lesz a MÁV, mint az osztrák vasút

Az osztrák vasút Budapestre közlekedő vonatánál magasabb színvonalat ígér jövőre a MÁV a felújított vasútvonalakon, saját gyártású kocsijai fedélzetén. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

„Putyin úgy fogja felhasználni a focivébét, ahogy Hitler tette az 1936-os olimpiával”

Kelet-ukrajnai háború, túlárazások, bosszúszomjas angol ultrák – néhány a 21. foci-vb-re vetülő árnyék közül. A nemzetközi politika nagyágyúi végül, a Krím annektálása ide vagy oda, nem maradnak távol a június 14-től kezdődő világbajnokságtól. Részletes háttér a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Prőhle Gergely: Lovas István halálára

„A kemény fiúk szemében nyilván a végső lúzerség, hogy most mégis leírom: megrendít Lovas halála.” Prőhle Gergely írása a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban olvasható.

Jó-e, hogy a fociválogatottak tele vannak bevándorlókkal?

A nyugat-európai válogatottakban a lakosság átlagánál jóval több bevándorlógyökerű játékost láthatunk a most kezdődő focivébén. Ami általános megítélés szerint az integráció nagy sikere. A legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszból kiderül, valóban sikerről van-e szó?

„Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi”

A Budapesti Wagner-napok kultuszhellyé avatta a Müpát, és sokak szerint Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi. Idén a szerző legnehezebben megrendezhető operája, a Trisztán és Izolda a fesztivál új produkciója. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.