Publi

Szőnyi Szilárd

Üzenet Nemes Jeles Lászlónak: nem is holokausztfilm a Saul fia!

/ 2016.02.11., csütörtök 14:50 /
Üzenet Nemes Jeles Lászlónak: nem is holokausztfilm a Saul fia!

„Mi több, a Saul fiának – ne tessenek megbotránkozni! – létezhet »holokausztrelativista« olvasata is.”

Az imént fiatalkorú vendégszerzőnk arról írt itt a Rostában, mit szóltak osztálytársai, a Szent Margit gimnázium diákjai a Saul fiához, miután a középiskolásoknak meghirdetett ingyenes vetítéssorozat első résztvevőiként megtekintették a filmet. Most következzék egy szülői vélemény – történetesen az enyém –, az ifjakéhoz hasonlóan személyes stílben.

Ami a kidolgozást, a filmes eszközöket, az operatőri munkát, a hanghatásokat, Röhrig Géza ihletett alakítását illeti, a művet mestermunkának tartom. Ezen kívül világszínvonalúnak: szinte egy pillanatra sem viseli magán azokat a jegyeket, amelyek miatt évek óta nem nézek magyar filmet. A közvélekedéssel ellentétben ugyanakkor nem éreztem, hogy – mármint a szó rossz értelmében – művészfilm peregne a vásznon. Úgy hiszem, a rendező a klasszikus filmes hagyományokat jól ötvözte a közeli képeknek köszönhetően egyedi perspektívával. A cselekmény mindvégig lekötötte a figyelmemet, és egy percig sem untam magam.

Viszont egy pillanatra sem borzadtam el, nem remegett meg a gyomrom, vagyis a film érzelmileg nem viselt meg. Ha szabad így fogalmazni, a tömeges halált ízlésesen ábrázolták – miközben a készítők nem takarékoskodtak a hullákkal, a futószalagon történő holttest-égetésekkel, tömeges kivégzésekkel. Az emberek ipari méreteket öltő megsemmisítése, az ehhez szükséges tevékenységek aprólékos megmutatása – ha valahol, az ördög itt tényleg a részletekben rejlik – ilyenformán nem annyira az érzékeimre hatott, hanem mélyebben, a tudatom belsejében ragadt meg.

Amilyen rezzenéstelen arccal tereli a gázkamrába társait, amilyen rezignáltan szedi össze ruháikat, majd vonszolja a „darabokat” a krematóriumba a főszereplő, olyan józan éberséggel követtem a filmet. Ezzel a megoldással számomra Nemes Jeles László tökéletesen elkészítette azt, aminek megfilmesítésébe Koltai Lajosnak beletört a bicskája: a Sorstalanságot. Az a megrázó egykedvűség és magától értetődőség ugyanis, amivel a regényben Köves Gyuri mesél az emberi ésszel felfoghatatlanról, itt a megaláztatásba, a biztos halálba való beletörődés szenvtelenségében jelenik meg Saul Ausländer arcán.

De más párhuzamot is észlelek. „Még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. (…) Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik” – zárja regényét Kertész Imre. A Saul fia kulcsjelentében, a film végén pedig, a másfél óra alatt először, és egyben utoljára, Röhrig Géza arca mosolyra húzódik. Ez itt persze nem az önfeledt boldogság jele – hogy mié, illetve mi mindené, azt csak az érti, aki látta a művet.

Ugyanakkor, bármennyire az ellenkezőjét állítja Nemes Jeles László, filmje, még ha annak pandantjaként is, számomra rokonságot mutat Az élet szép című előzményével. Ott Roberto Benigni a haláltábor kellős közepén úgy dönt: nem hajlandó komolyan venni a borzalmakat, és kínjában röhög és röhögtet; itt Saul hasonló megrögzöttséggel akar eltemetni valakit, akiben a fiát látja.

De az alkotás befejezése – az egyetlen hely, ahol döccenőt éreztem a filmben – a rendező által giccsesnek tartott Schindler listáját is eszembe juttatta. Miután ugyanis a folyó elsodorja az eltemetni szándékozott gyermektetemet, a végén, az erdő közepén némileg erőltetett módon, feltűnik egy kisfiú, akinek nehezen értelmezhető megjelenése kiváltja a főszereplő mosolyát. Ha ezt a jelenetet kiszakítjuk a film egészéből, azt is mondhatjuk: maga Spielberg sem rendezhette volna jobban.

Ezután sortűz dörren, majd a mozi, kissé kurtán-furcsán, véget ér. Ha akarom, ez rendezői hiba, ha akarom, a lezárás olyan váratlanul és ellentmondásos módon tesz pontot a filmre, amilyen hirtelenséggel és értelmetlenséggel vet véget milliók életének az itt alulnézetből bemutatott halálgyár.

Nagyon nem mindegy egyébként, ki milyen kulturális, vallási háttérrel ül be a moziba, mert egy-egy gesztus vagy jelkép mást idézhet fel zsidónak, kereszténynek, hívőnek, vallástalannak. Ezzel együtt úgy érzem, minden értelemben ökumenikus film született. Sőt azon kaptam magam, hogy nem is úgy nézem az alkotást, mint egy holokausztfilmet; a mű ennél jóval általánosabb érvénnyel szól életről és halálról. (Ezért sem világos, miért állítja a rendező, hogy Németország bojkottálni akarja a filmet. A mű nem ad erre semmilyen okot.)

Mi több, a Saul fiának – ne tessenek megbotránkozni! – létezhet „holokausztrelativista” olvasata is. Mert bár egyedi, és sok tekintetben páratlan eseményről van szó, ezt a filmet akár a Gulágról is le lehetett volna forgatni. Aki olvasta Olofsson Placid, Rózsás János vagy Nádasi Alfonz visszaemlékezéseit, tudja: a szovjet munkatáborokban hasonló helyzetek próbáltak meg milliókat emberi mivoltukban. És ami itt rabbi, Kaddis és zsidó temetés, ott faágakból faragott kereszt, rejtekben történő misézés mazsolából erjesztett borcseppel és száraz kenyérből nyert ostyával.

Jó film a Saul fia. Ha megkapja az Oscart, a díj méltó helyre kerül.

Rosta

Rosta legközelebb hétfőn 8 órától.

Szőke András: „Úgy érzem, egy jól betanított segédmunkásként létezem”

Volt sok kétségbeesés, sírás, annak megélése, hogy becsaptak, megaláztak. És van, hogy ki kell mondani azt is, hogy hibáztam – mondja Szőke András. A friss Karinthy-gyűrűs filmrendezőt, színészt, stand-upost és masszőrt lakóhelyén, Taliándörögdön látogattuk meg. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Így lett csoda az ózdi romhalmazból: a Digitális Erőműben jártunk

„Digitális erőmű” épült fel az ózdi kohászati művek romjain, benne filmtörténeti élményparkkal. Bar a magyar filmnek nem az illúziókeltés a fő erőssége, a kulturális innovációtól olyan sokat várnak, mint egykor az acélművektől. Riportunk a friss Heti Válaszban!

Schmidt Mária: „A baloldal fikakultúrájának centrumában a semmi áll”

„Ha ebben a kényes helyzetben az európai elit továbbra is a homokba dugja a fejét, és közben az egyre mélyebb integrációt erőlteti, az unió egyébként is recsegő-ropogó építménye simán összedőlhet” – hangzott el a Századvég Alapítvány keddi konferenciáján. Schmidt Mária, Maróth Miklós, Lánczi Tamás és Tuzson Bence a Brexit utáni Európa útkereséséről és a migrációs válságról.