London, magyar város

/ 2014.07.09., szerda 18:27 /

Magyar szimfonikus zenekar alakult Londonban, egy színmagyar női kézilabdacsapat pedig feljutott az angol első osztályú bajnokságba – formálódni látszik a kint élő százezres magyar közösség. Kiköltöztünk öt napra, hogy megnézzük, hogyan teremtenek maguknak kis Magyarországokat a Csatornán túl. Mást találtunk, mint itthonról gondoltuk. Nagyon mást.

Ropogósra vasalt ing, lakkcipő, kivillanó hófehér mandzsetták. Ahogy a karmester felemeli ébenfa végű pálcáját, néma csend lepi el az elegáns koncerttermet. Tévedett, aki ezt várta a London Hungarian Symphony Orchestra évadzáró vacsoráján és koncertjén. A zenészek farmerben, kitaposott fekete sportcipőben és kopottas zakóban játszanak, a várakozás másodperceiben pedig áthallatszik a koncertnek otthont adó pub meccset néző vendégeinek szurkolása. Ám ahogy megszólal a muzsika, mindez mellékessé válik. A fúvósötös Farkas Ferenc Régi magyar táncok című darabját játssza, s egyszeriben mintha otthon lennénk, nem London egyik külvárosában, az Ox & Gate nevű, kiváló konyhájú magyar étteremben, melynek egyik szögletében tényleg vannak magyaros jegyek.

Menekülő muzsikusok

A Londoni Magyar Szimfonikus Zenekar egy éve alakult, 25 állandó tagjuk van. Mindez Londonból nézve nem annyira a magyar zene erejét jelzi, inkább azt: valami nincs rendben itthon. Hogyan is kerülne ide egyébként komplett szimfonikus zenekart kitevő mennyiségű magyar muzsikus?

Berta István fagottművésznek, a zenekar vezetőjének hiába volt otthon lakása és zenetanári állása, szerepelt a Debreceni Szimfonikusokkal, turnézott külföldön a Belügyminisztérium Duna Szimfonikus Zenekarával, ha nyolcvanezer forintos fizetéséből képtelen volt megélni. A válság miatt egyre ritkábban hívták vendégszerepelni, lépnie kellett. „Háromszáz font havonta; körberöhögnek, ha itt elmesélem” – mondja. Londonban a 21 éven felüliek 6,3 fontnál (2500 forintnál) nem kereshetnek kevesebbet – óránként. Négy éve úgy gondolta hát, szerencsét próbál a komolyzenei világ központjában, Londonban.

Az anyai ágon magyar muzsikuscsaládból származó, az ukrajnai lembergi (ma Lviv) születésű Merlics Borisz Debrecenben végzett, ám a válság miatt előfordult, hogy félévente csak egy meghallgatásra hívták Magyarországon. A férfi hegedűjével 2010-ben előbb Írországba, majd Londonba indult. Dankó Lajos, a zenekar első hegedűse pedig a devizahitele miatt hagyta ott tavaly Hajdúszoboszlót, ahol a Szilfa étteremben játszott. „A pénztelenség miatt jöttem, elúszott volna a ház” – indokol. Fuvolaművészük, Paulik Edit Anikó nyelvet tanulni érkezett, miután úgy érezte, zenetanárként elfogyott körülötte a levegő. Most gyermekekre vigyáz, így keresi a kenyerét. Szilágyiné Lestyán Anita az egyetlen, aki muzsikuscsaládból származik ugyan, de nem diplomás zenész. A japántanár otthon a Műegyetem zenekarában klarinétozott, itt nyelvet tanít.

Libertango

A fúvós zene után a hegedűk veszik át a szerepet. Előbb Dankó Lajos Vivaldival kápráztatja el a közönséget, majd Borisszal Astor Piazzolla Libertangóját játsszák. Lajos vérbő módon, Borisz elegáns visszafogottsággal hegedül, a zenétől mégis szinte felrobban a söröző. A csülkös pacalpörkölt megáll a szájakban, senki sem nyúl a söröspohárhoz. A végén a nézők tapsban törnek ki, majd megkezdődik a tombolasorsolás, a kinti magyar közösség felajánlásaival. Ingyen csomagküldési lehetőség haza vagy hegedűóra, ezek az ajándékok, a tombolajegyek ára pedig a zenekarhoz kerül.

„Szenvedéllyel zenélnek” – mondja Méhes Mária, miért szereti a koncerteket. Eredetileg nyelvet tanulni érkezett Londonba, most ötödikes gyerekeknek tanít történelmet. A záróvacsorán kamarazenészként muzsikáló szimfonikusok nem véletlenül választották a Libertangót. A zenészek többségének eltört valami az otthoni életében, nekik Magyarország nem a sikerek földje. London viszont a kihívásé, a kalandé, kissé a kalandorságé, a szabadságé.

„Beszélhetek őszintén?” – kérdezi Berta István, a zenekar igazgatója. „Tele volt a hócipőm a politikával. Már azt mondtam, ha még egyszer valaki szóba hozza, felállok és elmegyek. Otthon gyűlölik egymást az emberek, folyton ment a furkálódás, a pletykák. Itt nem” – mondja. Ám ha így van, miért akartak éppen magyar zenekart alapítani? „Londonban kallódnak a magyar zenészek” – magyarázza István. „Miután kijövünk, eleinte amatőr zenekarokban játszunk, mert időbe telik, amíg kialakulnak az itteni zenei kapcsolataink. Az amatőröknél is találkoztam magyarokkal, mindenki sajnálkozott, hogy ilyen gyenge színvonalon kell muzsikálnunk. Csináltunk hát egy zenekart” – teszi hozzá. Vagyis közösségüknek az is célja, hogy segítse a zenészek karrierjét. „A magyar közönség csak plusz, nem ez az alapcélunk” – válaszolja. – Magyar zenét szeretnénk közvetíteni az itt élő embereknek, s van néhány külföldi tagunk is – vagyis bocsánat, itt mi vagyunk a külföldiek –, nekik szeretnénk átadni, hogyan kell magyar zenét játszani” – összegez.

Világvárosi kálvária

A magyarságukhoz való viszonyuk is felemás hát: londoni zenészek szeretnének lenni, csak így egyszerűen. Ám ez nem olyan könnyű. A legtöbb magyar élete ugyanúgy kezdődik, mint a mi londoni tartózkodásunk. Előbb felhívtuk Budapesten a londonimagyarok.hu irodáját, napi 15 fontért kivettünk egy ágyat. Majd odakint beszálltunk abba a taxiba, ami 35 fontért a Luton reptérről elvitt Tottenhambe, London egyik legrosszabb hírű, legolcsóbb negyedébe, egy olyan címre, amit előzetesen nem árultak el.

A környék nem annyira multikulturális, hiszen az utcánkban rajtunk kívül csak színes bőrű muszlimok élnek. Amikor az itteni feketék között három éve zavargás tört ki, a házunk előtt is égtek az autók, és az utcán verték a magyarokat. Persze nekik semmi közük nem volt a gyarmati múltig visszavezethető sérelmekhez, mi több, honfitársaink eleinte a – nagyon is létező – „etnikai rangsor” alján találják magukat nyelvi hátrányaik miatt.

Bár a magyar orvosok, informatikusok és bankárok egy részének nem kell végigjárnia a kinti magyarok szokásos karrierútját, a zenészeknek igen. Nem napi 8-10 órában súrolják ugyan egy gyorsétterem olajsütő kosarainak rácsairól az odaégett olajat (mint egyik lakótársunk, a nemrég érettségizett Bence), vagy nem szállodákban takarítanak hét egymás utáni napon pihenőnap nélkül (mint másik lakótársunk, Fruzsina), amíg haza nem küldik őket, mert már nem állnak a lábukon. Hogyan is bírná ezt Borisz vagy István finom keze?

Hiába nagy hírű azonban a magyar komolyzene, Bartók országának második, harmadik vonalba tartozó muzsikusaiért nem kapkodnak London nagy zenekarai. A 250 helyi amatőr együttesben pedig nemhogy fizetés nincs, de még a zenészeknek kell állniuk a terembérlet költségét és a profi karmester óradíját.

A szimfonikusok vezetője szakácsként kezdte, két évig minimálbért keresett (ez itt félmillió forint havonta), amíg nem kapott zenetanári állást egy általános iskolában. Lajos, Borisz és még ki tudja, hányan, utcazenészként keresik a kenyerük javát. Borisz szeret a National Gallery előtt muzsikálni, a Trafalgar tér forgatagában. Nehéz kenyér, túl kell játszania a tér másik oldalán pénzt kereső jazz-zenekart. Mellette festett testű „élő szobrok” lebegnek a levegőben, de ezek a mutatványosok legalább csendesek.

Vivaldi a Trafalgar téren

A művészet alázat, ezt senki sem tudja jobban a londoni magyar filharmonikusoknál. Az utcazenésznek csak arra az egy iskolai egyenruhás kislányra kell figyelnie, aki a téren elhaladó osztályából hátrafordulva tátott szájjal bámulja őt. A magyar együttes viszont igazi pódiumot nyújt számukra. Hiába sebzettek közülük sokan magyarságukban, a magyar szimfonikusok mégiscsak közösséget jelentenek, játszási lehetőséget kapnak. Felléptek már a magyar nagykövetség és a Balassi Intézet által szervezett eseményen is. S a magyarok értik minden rezdülésüket, támogatják őket, és jelzik – még ha a zenekar tagjai talán nem is törődnek vele túl sokat –, hogy tartoznak valahova.

Persze ez még csak az építkezés időszaka; a zenekarral egyelőre nem keresnek pénzt. Nem úgy, mint amikor délutánonként a metróban játszanak, ahol végeláthatatlan kígyóként hullámzik feléjük a tömeg, mely a 11 londoni metróvonal megszámlálhatatlan átszállóhelyéről halad egy másik felé. Engedélyük nincs, mert ehhez meghallgatáson kellene részt venniük, de annyi a jelentkező, hogy idénre nem is hirdettek. Így az aluljárókban azokon a kijelölt helyeken játszanak, amelyeket nem foglalt el a „gazdájuk”, s ahogy megjelenik, menniük kell.

De a cél a nagy koncertterem, a fehér pálca suhintása, ahol a közönség még köhinteni is csak a taps alatt mer. Az évadzáró vacsorán is árad belőlük a hit és az önbizalom, hogy meg tudják csinálni. A londoni magyar filharmonikusok még nem a világ legösszeszokottabb zenekara, de náluk eltökéltebbet keveset lehetne találni. Bármennyire gyűlölik az otthoni panaszkultúrát, a teljesítményelv hiányát, ízig-vérig magyar zenekart alkotnak. Karácsonykor négyszáz magyar hallgatta őket, ennyien énekelték szimfonikus kísérettel a Himnuszt. Most alig 50 főből áll a publikum, pedig legalább egy győrnyi, de az is lehet, hogy két miskolcnyi magyar adja a londoni közösséget (persze szétszórva és bekeverve öt-hat budapestnyi brit és bevándorló közé).

A zenekaron belül sincs teljes egyetértés arról, mi is a céljuk az együttmuzsikálással. Sokan ugródeszkának tekintik egy brit együttes felé, István szerint viszont van jövője, így a magyar és a brit államhoz is pályázatokat nyújtanak be támogatásért.

Csak egy állomás

Lajos közben magyar nótákat énekel, ám a zömmel fiatalokból álló közönség nem nagyon vevő erre, így az este nem torkollik sírva vigadásba. Mi pedig azt kérdezzük Berta Istvántól, nem mentek-e volna egyenes kaszával a Parlament elé, ha Magyarországon kényszerülnek ilyen életre, amitől most olyan boldogok Londonban? Ha otthon kellene szakácskodnia vagy a társainak utcazenészkednie? „De igen – feleli őszintén. – Ám van egy jelentős különbség: itt mindenki tudja, hogy ez csak egy állomás, nem a szakácsság a célja, és nem is a konyhán fog megöregedni” – teszi hozzá.

Miközben tehát otthon ezek az emberek kilátástalanságot éreztek, az elképesztően sok egzisztenciális lépcsőfokból álló brit életben mindenki tudja, hol tart, és látja a következő lépcsőfokot. Ahogy lakótársaink is: Bence, aki pilótaiskolára gyűjt, azt füllenti a gyorsétteremben, hogy hasmenése van, míg felvételizni megy egy biztonsági céghez. Fruzsina pedig reggelente felszolgál a hotelben – rövidesen leteszi hát a portörlő rongyot.

A koncert közönsége értelmiségiekből áll, de egy része itt kétkezi munkásként dolgozik, mint a marosvásárhelyi Erdős Zoltán, aki egy londoni hírlapelosztóban keresi a kenyerét; ha hétvégén van előadás, mindig eljön, annyira hiányzik neki az otthoni kulturális élet.

Végezetül átadják az évadzáró okleveleket, vastaps köszönti Edward Farmert, a zenekar új brit karmesterét, aki a Budapesti Fesztiválzenekart és a Londoni Filharmonikusokat is vezényelte (korábbi magyar karmesterük már nincs velük). Nincs gondja a magyar nyelvvel, hiszen az egész este angolul zajlik.

Még világos van, de a társaság nagy része szétspriccel. Másnap hétfő, sokaknak már hajnali ötkor kezdődik a munka. Nem fújnak, nem panaszkodnak. Tudják, London az ígéret földje, de csak azoknak, akik képesek ezt valóra váltani.

A kint élő magyarok csoportjai

A „kétfontosok”

A másfél évnél nem régebben, döntően Kelet-Magyarországról és Dél-Dunántúlról érkező munkanélküliek vagy devizahitelesek. Nagy tömeget képviselnek, angolul általában rosszul beszélnek. Alacsony presztízsű kétkezi munkát végeznek, elsősorban megtakarításra hajtanak, nem kulturális fogyasztók. Magyarságukat ellentmondásosan élik meg; a magyar kapcsolatot az a cég jelenti számukra, amelytől a szobájukat/ ágyukat bérlik.

A beilleszkedők

A másfél-két évet Londonban töltő magyarok már jól boldogulnak angolul, a szakmájukban dolgoznak, ugrásszerűen nő az életszínvonaluk. Jobb környékre költöznek, egész házat bérelnek, amibe maguk keresnek albérlőket. Átveszik az angol életstílus elemeit, közben rendezni tudják viszonyukat a magyarságukkal. Ritkán, de megjelennek magyar kulturális rendezvényeken, koncerteken, sporteseményeken.

A talán hazatérők

Több mint öt éve vannak Angliában, ahol másoddiplomáztak vagy új szakmát tanultak. Multinacionális cégeknél dolgoznak, esetleg maguk vállalkoznak. Saját autójuk van, jó környéken laknak, jelentős összeget költenek kultúrára, keresik a magyar társaságot, magyarságukra büszkék. A kinti értelmiségre szakosodott rendezvényszervező cég koncerteket, stand up-előadásokat szervez számukra, kispályás focibajnokságuk és elegáns találkozóhelyük van a Cityben.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Cseh Tamás születésnapjára

A Cseh Tamás Archívum a dalszerző-énekes születésnapján, január 22-én élő koncertekkel és régi fellépések emlékképeivel várja vendégeit a Budai Várban.

Habsburg György: a Monarchia jobb volt

A magyarországi olimpia egész Közép-Európának hasznos lenne – mondja Habsburg György, a Budapest 2024 pályázat egyik nagykövete, akit Ferenc József és az Osztrák-Magyar Monarchia megítéléséről is kérdeztünk. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Idén beteljesülhet Andy Vajna nagy álma

A Viszkis, a Kincsem és a Budapest noir – többek között e három nagy költségvetésű magyar filmet mutatják be idén. Andy Vajna filmügyi kormánybiztos joggal bizakodhat a nézők visszatérésében. 2017 legalábbis vissza nem térő alkalomnak tűnik.

Minden keresztény egyház tegye a közösbe, amije van!

Idén az ötszáz éve elindított reformáció, a 150 évvel ezelőtti osztrák-magyar kiegyezés és a száz éve lezajlott oroszországi puccs évfordulóján kellene józanul szembenézni a múlttal. A világnak és nekünk, magyaroknak. Részletek a friss Heti Válaszban.