Érdekes gesztust tett, amikor Wawrinkát megverve a hálóhoz lépett: mozdulatával bocsánatot kért a győzelméért, amiért a sérülés után nehezen formába lendülő svájci sztárt kiejtette. Miért tartotta ezt szükségesnek?

Pontosan tudom, mit jelent ez mind neki, mind a hazai közönségnek. Jóban vagyunk Stannel, nem éreztem volna helyénvalónak az ünneplést.

Bejött a gesztusa, a döntőben az értő genfi közönség jó része önnek szurkolt. Ez is feladat: kelet-európaiként sztárrá építenie magát?

Én csak magamat adom és adhatom. Magyar vagyok, érzem a hazai szurkolók támogatását, szeretetét. Szerencsére egyre több helyen ismerik meg a nevemet, ami nyilván jó érzés, de a legfontosabb, hogy a pályán pontról pontra fejlődjek, és mind fejben, mind testben ott legyek.

Tényleg ott volt. Wawrinkát felőrölte, az elődöntőben viszont az első szettet elvesztette, és a másodikban is hátrányba került. A helyzet ekkor reménytelennek látszott, a végén mégis lényegében KO-val győzött. Honnan jött a fordulat?

A második szettben Sávolt Attila, az edzőm 0–3-nál bekiabált, hogy szó nélkül játsszak tovább.

Vagyis ne reklamáljon, hanem koncentráljon.

Ez segített átéreznem, hogy így is messzire jutottam. Játékomon a duma nem változtat, inkább keressem a megoldást, amivel megfordíthatom a meccset, képes vagyok rá. Sikerült meglelni az ellenszert, és visszatalálni a játékomhoz.

Mégpedig parádéshoz. Viszont a Budapest Openen fájóan rosszul játszott. Hogyan tud egyszer zseniális, egyszer meg ennyire önmarcangoló lenni?

A tenisz ilyen sport: amikor egy labda kétszáz kilométeres sebességgel jön feléd, nagyon sok múlik azon, mennyire vagy felkészült az adott napon. Hétről hétre folyamatosan kell a topon lenni, és jól játszani, de ahogy egyre előrébb kerülök a ranglistán, az én skalpomat is mind többen akarják. Itthon mindig bizonyítani szeretnék, ezért pici drukk és görcs is volt bennem. Rómában viszont az ellenfelemnek az olasz közönség szurkolta ki a mérkőzést; noha én is nagyon jól játszottam, ő élete formáját nyújtotta. El voltam keseredve, de tudtam, hogy mindent megtettem. Bízom benne, hogy versenyről versenyre én is egyre kiegyensúlyozottabb leszek.

Ragyogott, amikor a genfi trófeát a kezébe fogta. Akkor már tudta, hogy közel negyven éve, az ön egész életében nem volt ilyen magyar teniszsiker?

Igen, de csak a döntő előtt egy újságírói kérdés révén tudtam meg. Tisztelem a nagy játékosokat, így az utolsó magyar ATP-tornagyőztes Taróczy Balázst is, azonban nem régi rekordokat szeretnék felülmúlni, hanem magamból kihozni a maximumot.

De közben jönnek a rekordok, például 15 éve nem volt magyar férfi a Roland Garroson, vagyis a világ első számú salakos tornáján Párizsban. Kedden viszont Vasek Pospisil ellen ott is győzni tudott. Mi volt a kulcs?

Nehéz mérkőzésre számítottam, mert Pospisil több fontos győzelmet aratott mostanában, és ő nyerte a budapesti úgynevezett challenger, felhozó tornát is. A Grand Slam versenyek azért különlegesek, mert itt nem két, hanem három nyert szettre megy a játék, és mindenki bizonyítani szeretne. Párizsban pontról pontra kell építkezni, a napi legjobbat nyújtani, aztán kiderül, hogy ez mire elég.