valasz.hu/sport/hemingway-keves-dolog-tartja-ossze-a-magyarokat-a-labdarugas-ilyen-124186

http://valasz.hu/sport/hemingway-keves-dolog-tartja-ossze-a-magyarokat-a-labdarugas-ilyen-124186

Sport

Sport az egész világ

/ 2016.04.20., szerda 17:01 /

Ha egy szóval kell leírni az elmúlt másfél évtized sporttörténéseit, akkor a globalizációt választom. A nemzetköziség nem új találmány a modern sportban: ha nem is születésétől, de már a XIX. század végétől annak lényegéhez tartozik.

A nemzetek közti sportversenyek rendszerének kialakulása (olimpia, földrész- és világbajnokságok, kupák) természetesen nem azonos azzal az integrációs folyamattal, ami a sporttermékek, -szolgáltatások, -műsorok előállításában, cseréjében, a hozzájuk kapcsolódó (sport)kultúrák egységesülésében végbemegy. Hiszen ma már a fiatal tehetségek felfedezésének, kiválasztásának, a látvány- és szabadidős sport megszervezésének és értékesítésének, a sportolók és csapatok iránti rajongás hazája a nagyvilág.

Felemás gyarmatosítás

Az első globalizációs lökést az 1984-es Los Angeles-i nyári olimpiai játékok adták. Bebizonyosodott, hogy nemcsak a klasszikus amerikai sportokban, hanem még az üzlet számára addig kevéssé érdekes olimpiai sportágak együttesében is érvényesíthetőek a profitelvek. A látványsport szórakoztató iparággá szervezhető, amiben a bajnokságok (ligák) mint közös vállalatok, a klubok mint leányvállalatok termékként hozzák létre a látványsport labdarúgást, kosárlabdát vagy a Forma-1 versenyeket.

A profitra való törekvés a sportiparban is kikényszerítette az alkalmazkodást a kapitalizmus nemzetközi tendenciáihoz. A gazdasági versenyben a sport számára versenyelőny, hogy nem nagyon vannak nyelvi korlátok, elvileg néhány tucatból álló sportágspecifikus szókészlettel király lehet valaki a pályán, a világ bármely szegletében. Másrészt a standard szabályrendszereknek köszönhetően a gyártási folyamat (értsd: sportszórakoztatás) is többnyire azonos: a les az les, a gólvonalon szabályos körülmények között áthaladó labda meg ugyanúgy gól a nigériai, mint a magyarországi Abán.

A fejlett európai klubok először a volt gyarmatokkal alakították ki sportolókiválasztási és -képzési rendszerüket. A hollandok, élen az Ajax Amsterdammal, például számos suriname-i (Holland Guyana) gyökerű futballistából neveltek világsztárt (Gullit, Rijkaard, Davids, Kluivert). Aztán a sportban is jött a gyarmatosítás és „szabadrablás”, s különösen Afrika került célkeresztbe. Ezrével hoztak Európába afrikai gyerekeket, akiknek töredékéből lett komoly sportoló, sokuk elkallódott. Az ezredforduló után a nemzetközi sportszövetségek igyekeztek gátat szabni az „emberkereskedelemnek”, részben sikeresen, de a tehetségek begyűjtésének folyamata is megváltozott. A nagy klubok ma már gyakran franchise-rendszerben alakítják ki egy-egy országban akadémiáikat, egyre inkább teret nyer a szegényebb országból származók honosítása, illetve a sportvállalatok nemzetközi hálózatba szervezése.

Pénz nem számít

A sportolók felkészítése, az események rendezése is egységesül. Gyakorlatilag nincs titok. A világ sportjában nemcsak a csapatok, a sportolók, de a mögöttük álló szakemberegyüttes is nemzetközi, a tudásbázis egyetemes, mindenki hozzáférhet, ahogy némi utánajárással és sok pénzzel a doppinglaborokhoz is. A pro-licenc képzés keretében a tanulni vágyó magyar futballedzőket például bárhol szeretettel fogadják, a magyar férfi asztalitenisz szövetségi kapitánya finn sportolót készít fel a riói olimpiára, a nemzetközileg meghatározó labdasportcsapataink élén viszont sok a külföldi migráns edző.

A leglátványosabb átalakulás a sportszórakoztatások értékesítése terén ment végbe. A 90-es évektől a kereskedelmi televíziózás a világ majd’ minden háztartásában elérhetővé tette a nagy sporteseményeket, az internet pedig kézzelfogható távolságba hozta a csapatokat és sztárokat. Ennek következtében ma már valóságos tartalma van annak, ha például valaki Nyíregyházán Manchester United- vagy San Francisco 49ers-szurkolónak vallja magát, sőt némi nyelvtudással ezernyi rajongói klubnak lehet tagja az illető, a közösségi médiumokból, internetes hírportálokról pedig özönlenek az információk. A helyi Szpari meccseire persze gyakrabban kijárhat, de a Fradi már semmivel nincs közelebb a kibertérben, mint a Bayern München, és Cristiano Ronaldoról is legalább annyit tudhat, mint Rezes Lászlóról, a helyi csatárcsillagról.

A folyamatok mögött kezdetben a nemzetközi kapitalizmus logikája érvényesült. Ennek mintája az egyesült államokbeli sportüzlet volt: az ottani ligák működését tekintette alapul a múlt század 90-es éveiben újjászerveződő európai sport, majd az egész világ. Az új évezredben aztán Amerikából nemcsak a sportüzlet szervezési elvei, hanem befektetők is átáramlottak - kitűnő példa erre az angol futballbajnokság, a Premier League.

A sportüzlet globalizációja, gazdasági sikeressége, kiteljesedése nemcsak az üzletemberek érdeklődését keltette fel, hanem a politikusokét is. Az amerikai után az orosz tőke jelentkezett be a nemzetközi sportban - már korántsem szabadpiaci logikával -, hogy kövessék őket az arab befektetők, akik államkapitalista elvek szerint, gyakran „pénz nem számít” alapon vásárolnak jogdíjakat és sportvállalatokat, vagy szponzoráción keresztül gyakorolnak döntő befolyást a sportéletre. A negyedik hullámban megérkezett a kínai tőke. A pekingi nyári olimpia, a nemzetközi szponzoráció, az európai futballklubokba, sporteseményekbe való bevásárlásuk mögött azonban a gazdasági érvek mellett erőteljesek a hatalmi szándékok is.

Öziltől Mészáros Lőrincig

A Heti Válasz indulásával nagyjából egy időben vette kezdetét két nagy futball utánpótlás-nevelési projekt: Németországban a Talentförderprogramm, Magyarországon pedig a Bozsik Program. A németek 2014-ben a programból kikerült játékosokkal - Neuer, Höwedes, Boateng, Khedira, Özil, Hummels - a soraikban világbajnokok lettek, a magyar válogatott pedig 2016-ban bejutott a kibővített Európa-bajnokság 24 csapata közé. A két program eredménye jól illusztrálja a magyar sport ellentmondásos alkalmazkodását a sportglobalizáció kihívásaihoz.

Az első Orbán-kormány 1998 és 2002 között bátortalan kísérletet tett a sportrendszer átalakítására, a nyugat-európai trendek átvételére. A korábbi évekhez képest megemelt költségvetési támogatásból jelentősen nőttek a sportinfrastruktúrára, a szabadidős sportra, fogyatékkal élők sportjára szánt összegek. Olyan új elemek is megjelentek, mint a sportvállalkozások fejlesztése vagy a megengedett teljesítménynövelők tudományos vizsgálata, de sok közpénz jutott az utánpótlás-nevelésre.

Az évezred első évtizedében aztán a programok zöme amúgy patópálosan elhalt, kiüresedett. Talán a fiatalok központi felkészítését segítő Héraklész-program az egyetlen, amely nemcsak fennmaradt, de fejlődni is tudott. Hiába készült állami sportstratégia, az vágyálom, írott malaszt maradt. A sportháttér javítását célzó tornatermi, tanuszoda- és csarnoképítési programok vagy be sem indultak, vagy az állam-magántőke együttműködés (PPP) keretében drágán és ellentmondásosan valósultak meg.

2010-ben a második Orbán-kormány nemcsak elődei/ utódai utódjai koncepciótlanságával szakított, hanem az egy évtizeddel korábbi elképzeléseivel is. Az új sportpolitika faék egyszerűre sikeredett: a sportban közpénz nem számít, csak minél több legyen. A kormány okult az ezredforduló tapasztalataiból: a sport költségvetési finanszírozását kivonta az ágazati egyeztetések, a parlament és részben az EU ellenőrzése alól, társasági adón (tao) keresztüli sporttámogatássá alakította, és a költségvetetési céltartalékokból egyedi döntésekkel pénzel sportprojekteket. Az érintettek persze tudják, hogy a magyar sport mára kitömik közpénzekkel. Ki szemlesütve („csak meg ne tudja, tudod ki!”), ki röhögve („ez van!”) tárja szét a kezét, hogy utána imára kulcsolja: csak sokáig így maradjon! A rendszer viszont fenntarthatatlan.

A „sportnemzet” álmát az EU-n keresztül javarészt a német adófizetők, illetve azok a magyar ágazatok (oktatás, egészségügy, infrastruktúra) pénzelik, ahol elmaradnak a fejlesztések. Pedig sportnemzet nincs is. Fejlett sportkultúra, erős sportgazdaság, zömében egészségtudatosan élő nemzet van. Erőből persze akár téli olimpiát is lehet rendezni, de a hosszú távú kilátások nem kecsegtetnek sok jóval. Kár, mert egyébként a sport társadalmilag tényleg fontos, s a kormány sportfejlesztés iránti tevőleges elkötelezettsége értékes és tiszteletreméltó.

A magyar sportpolitika látszólag sokban hasonlít az arabéhoz és kínaiéhoz. Hozzájuk hasonlóan hatalmi érdekek vezérelte, politikai döntések alapján fejlődik. A gond csupán az, hogy ehhez az autokratikus sportálomhoz nincsenek meg Magyarországon az erőforrások. Hiányzik az olaj vagy néhány millió négyzetkilométernyi terület, néhány százmillió honpolgár. De ha Mészáros Lőrinc képes volt az 1700 lelkes Felcsúton NB I-es hivatásos futballcsapatot építeni, miért ne adhatna a közeljövőben akár Bajnokok Ligája-győztes csapatot Magyarország? Kerül, amibe kerül.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Itt a választási csodafegyver: Orbán-ellenes népfront jön?

A teljes ellenzéki összefogást előkészítő trükk vagy partizánakció Gulyás Márton választásireform-mozgalma? A csütörtöki Heti Válaszból kiderül, hogy a kampány nagy vitája lehet a rendszer igazságossága, amely a francia voksolás után váratlanul aktuális lett.