Sport

Vér és jég

/ 2018.02.14., szerda 18:03 /

Hollywood és a téli olimpia különös találkozásának lehettek tanúi idén a sportrajongók és a mozi szerelmesei. Az Én, Tonya című, három Oscarra jelölt film nem a műkorcsolya álomvilágába vezet. Épp ellenkezőleg.

Míg emlékezetes sportdokumentumfilmben nincs hiány, kevés a maradandó játékfilm, amely az olimpia világába kalauzolná a nézőt. A produkciók rendre a sportolók hősies küzdelmét mutatják be, legyen az a hatalommal való szembeszállás vagy az igazságért vívott harc. Ezek közül is kiemelkedik a négyszeres Oscar-díjas Tűzszekerek, amely két brit futó pályáját eleveníti fel az 1924-es párizsi olimpiáig. A filmben a sportszerűség, a tisztesség, a hit, a meggyőződés, az antiszemitizmus, az osztálykülönbségek egyaránt jelen vannak.

Emlékezetes alkotás a négyszeres olimpiai bajnok színes bőrű amerikai atléta, Jesse Owens életrajzi filmje, a Race – A legendák ideje is, amelyet az 1936-os berlini olimpia náci szellemiségének történelmi közegébe helyeztek. A Csoda a jégen pedig az 1980-as Lake Placid-i téli olimpia drámai jégkorong-összecsapását állította cselekményének középpontjába, amikor az egyetemistákból álló amerikai csapat megverte a legyőzhetetlennek tartott szovjet válogatottat. Az aranyérem felért egy hidegháborús győzelemmel.

A legnépszerűbb téli sport, a műkorcsolya nem tudott értékelhető alkotásokkal betörni a mozikba. Megmaradt a televízió kedvencének, ott csodálták az emberek a versenyeket, hajdan a fekete-fehér, majd a színes készülékeken. A csillogó álomsport menekülést jelentett a hétköznapok világából. Különösen igaz volt ez a szocializmus idején, amikor a műkorcsolyával ellensúlyozták az emberek Nyugat-imádatát. Akadt azonban kemény kritikusa is a korcsolyának: Jurij Trifonov orosz író szerint olcsó, kispolgári szórakozással kábították az embereket. Tény, hogy a világversenyek idején Magyarországon is kiürültek az utcák, Vitray Tamás, majd Gyulai István legendás közvetítései elszórakoztatták az országot. Nagy szakértelemmel nemcsak a versenyprogram elemeit kommentálták, hanem részletes leírást adtak a kűrruhákról, a rajtuk lévő flitterekről is, beszámoltak a versenyző karrierjéről, személyiségéről, családjáról, jégmamákról, edzőkről. Úgy tűnt, a műkorcsolya világa egy nagy család, egy elitklub, ahol szépséges, elegáns jéghercegnők sürögnek-forognak.

Szép hölgy a kirakatba

Ezt az imázst nemcsak a nyugatiak, hanem a keleti országok is erősítették. A hidegháború egyik hatásos fegyvereként különös gondot fordítottak a műkorcsolyázókra a volt Szovjetunióban vagy az NDK-ban. A Karl Marx Stadt-i Jutta Müller iskolája ontotta a bajnokokat, innen került ki az egyik legsikeresebb műkorcsolyázónő, Katarina Witt is. A kommunizmus összeomlása után előkerült titkos akták szerint Wittet nyolcéves kora óta figyelte a Stasi. A keletnémetek mindent megadtak neki azért, hogy ne disszidáljon: kellett nekik egy szépséges hölgy a kirakatba.

Hasonló módon próbálkoztak a Szovjetunióban is, ahonnan szintén a legkitűnőbb korcsolyázók – Irina Rodnyinától Jekatyerina Gorgyejeván át Szergej Grinkovig – nyerték a versenyeket. A szovjethatalmat kellemetlenül érintette, hogy a Hruscsov–Brezsnyev-éra kedvenc párosa, az olimpiai és világbajnok Protopopov házaspár Svájcba menekült.

A tengerentúl sem szűkölködött a jéghercegnőkben, elég, ha az olimpiai bajnok Peggy Flemingre, Kristi Yamaguchira vagy Tara Lipinskire gondolunk. Az 1994-es lillehammeri téli olimpia azonban mindent megváltoztatott. A műkorcsolya szigorúan őrzött imázsát megtépázta a bulvár; betört a celebipar, s a két amerikai versenyzőnő körüli botrány mindent felülírt. Történt ugyanis, hogy az olimpia előtt egy ismeretlen tettes bottal ütlegelte Nancy Kerrigan térdét, de szerencsére nem esett komolyabb baja. Kiderült, hogy versenytársa, Tonya Harding exférje szervezte a támadást. Ettől kezdve mindkét korcsolyázónő minden lépését követték a paparazzók. A lillehammeri női verseny rekordszámú nézőt vonzott, az egész világ kíváncsi volt a botrányos vetélkedésre. Az olimpiát meglepetésre az ukrán Okszana Baiul nyerte, Nancy Kerrigané lett az ezüst, Tonya Harding mindössze a nyolcadik helyet tudta megszerezni. Kerrigan a legszeretettebb, Harding a leggyűlöltebb sportolók kategóriájába került.

Huszonnégy évvel a lillehammeri olimpia után Craig Gillespie rendező játékfilmet készített Tonya Harding életéről Én, Tonya címmel, amely a csillogó színfalak mögötti sötét karaktereket mutatja be a ’90-es évek kiváló amerikai műkorcsolyázónőjének történetével. A produkció nyíltan szembeszáll a bulvár leegyszerűsített képével, mondván, Harding története bonyolultabb, mint ahogy évtizedekig lefestették.

„Bajnokká teszlek”

A dokumentumparódiaként készült alkotás Harding, az édesanyja, a volt férje és az edzője vallomása alapján mondja el azt a történetet, amely egyszerre szól egy lecsúszott társadalmi osztályról, a családon belüli erőszakról, a műkorcsolya bevehetetlen elitklubjáról, sikerről és bukásról, a nehezen megfogható amerikai álomról. Tonya Harding az Oregon állambeli Portland külvárosának lakókocsijában nevelkedik. A kislányhoz közel álló apa hamarosan elhagyja családját, és Tonya az édesanyjával marad, aki üti-veri, verbálisan is bántalmazza, de beíratja korcsolyára, és állja a tandíjat. „Bajnokká teszlek, és tudom, hogy utálni fogsz ezért. De ez az az áldozat, amit csak egy anya képes meghozni” – mondja.

Edzője nagy tehetséget lát Hardingban, de hiába bizonyít, hiába ugorja a nők első tripla axeljét, a korcsolyázók zárt világában nem kívánatos egy közönséges, durva, rossz ízlésű versenyző. Tizenkilenc évesen Tonya férjhez megy első szerelméhez. A testi bántalmazás folytatódik, az anyát a férj váltja fel. Napi szintűek a verekedések, folyik a vér, előkerülnek a kések, puskák. Elválnak, majd kibékülnek. Ekkor jut eszébe a volt férjnek, hogy meg kellene félemlíteni Tonya hazai riválisát, Nancy Kerrigant. Előbb halálos fenyegetéseket akarnak küldeni neki, később egy ismerős veszi kezébe az akciót. Az amatőr támadást hamarosan leleplezi a rendőrség – csak az a kérdés maradt, hogy Tonya tudott-e az előkészületekről. Az olimpiáig felfüggesztik a nyomozást, de Harding élete így is pokol lesz, mindenhol riporterek várják. Mire kijut a nagy versenyre, idegileg padlót fog.

Képmutatás

A film egyszerre kelt szánalmat, dühöt és felháborodást, a néző ugyanakkor megmosolyogja azokat az együgyű szereplőket, akik rendületlenül hajtogatják a maguk igazát. A címszerepben Margot Robbie ausztrál színésznő harcias, erőszakos, de sérülékeny hamupipőkét alakít, aki a film végére összeomlik. Az utolsó jelenetben Tonya Harding hivatásos bokszolóként vérben fekszik a ringben. Átlényegült alakításáért Margot Robbie-t a legjobb színésznő Oscar-díjára terjesztették fel.

Mi változott Lillehammer óta? Nem sok minden. A műkorcsolya még mindig népszerű, a sporthatóságok változatlanul képmutatók. 1994-ben megvárták, míg minden idők legnézettebb női versenye befejeződik, utána tiltották el örökre Tonya Hardingot a műkorcsolyától. 2018-ban a teljes orosz csapatot ki akarták zárni a téli olimpiáról államilag támogatott doppingolás miatt. Végül bizonyos sportolóknak megengedték, hogy indulhassanak. Talán nem véletlen, hogy az orosz műkorcsolyázókat mind felmentették a doppingvád alól. Ha a szupersztárokat is eltiltják, mi lenne a nézettséggel?

Rosta

Szőnyi Szilárd

Találkozunk 2016-ban!

Magyaroktól ideges a New York-i elit

Egy új médium mindig politikai káosszal köszönt be, ez köti össze korunkat a harmincéves háború korával, Daniel Kehlmann új regényének témájával. A német sztárszerző egy magyar írót tart nemzedéke legnagyobb tehetségének. Nagyinterjúnk a csütörtöki Heti Válaszban.

Az 1968-as esztendő – Orbán is ehhez képest határozza meg önmagát

Még huszadik századi mércével is kivételesen sűrű esztendő volt 1968. A fél évszázaddal ezelőtti történelmi sorsfordító a jelenből nézve gyökeresen eltérő értelmezéseket kap: egyeseknek Európa új tavaszát jelenti, másoknak a popkultúra kezdetét, vagy a hagyományos értékre épülő világ széthullását. Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.

Népművészeti nagyhatalom vagyunk – megnyílt az idei Nemzeti Szalon

A hagyomány nem egy porosodó, kőbe vésett, mozdulatlanságra ítélt valami, hanem folyamatosan változik, sőt, mi magunk is hagyományt teremtünk – erről is szól az idei, augusztus 20-ig látogatható Nemzeti Szalon a Műcsarnokban. A népművészet először mutatkozik be az intézményben, a siker borítékolható. Részletek a friss Heti Válaszban.

Óriási fordulat: Macron nyit a katolikusok felé

Az állam és egyház elválasztását államideológiaként kezelő Franciaország államfője szokatlan gesztusokat tartalmazó beszédet mondott katolikus vezetők előtt. Emmanuel Macron ezzel új fejezetet nyitna a keresztény egyházzal, és az iszlámnak is üzen. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Bay Zoltán emlékkiállítás nyílt a Csopában

Bay Zoltán kutatóprofesszor kiemelkedő munkássága előtt tisztelegve, illetve a róla elnevezetett kutatóközpont megalapításának negyedévszázados fennállására tekintettel, a 2018-as évben ünnepi eseménysorozat vette kezdetét.

Jövőre pótvizsgázhat az ellenzék – lesznek-e új Márki-Zay Péterek?

A Fidesz a parlamenti választáson csak a budai és a belső pesti kerületekben múlta alul 2014-es önmagát. A 2019-es önkormányzati voksolás mégis ígér komoly városi csatákat – legalábbis összellenzéki, Márki-Zay Péter típusú jelöltek esetén. Részletes elemzésünk a csütörtöki Heti Válaszban.

Heti Válasz: Gulyás Gergely lehet a kancelláriaminiszter

Gulyás Gergely vezetheti az újraszabott kancelláriát Lázár János helyett – derül ki a csütörtöki Heti Válasz kormányzati változásokat összegző cikkéből. Arról is írunk, hogy közben gigászi küzdelem bontakozik ki az EU új hétéves költségvetéséről.