Gazdaság

A Bokros-Surányi-csomag avagy a közgazdász értelmiség árulása

/ 2007.10.04., csütörtök 12:00 /

Hamarosan megjelenik Járai Zsigmond A pénz beszél című könyve a Heti Válasz Kiadó gondozásában. A nyolcvanas évek végétől kulcspozíciókat betöltő közgazdász segít eligazodni az átalakuló Magyarország pénzügyi világában. Bepillantást enged olyan kulisszák mögé, ahová a nagyközönség nem láthatott be. Az alábbiakban ízelítőt adunk a kötetből.

- Mr. Bokros Csomaggal szeretnék beszélni - kérte állítólag magyar partnerétől 1995-ben az egyik nagy külföldi bank Budapestre látogató vezetője. Akár így volt, akár nem, az elhíresült mondás jelzi, hogy mennyire összenőtt Bokros Lajos pénzügyminiszter neve az általa bevezetett költségvetési megszorító intézkedésekkel. (...)

*

Végül is szükség volt a Bokros-csomagra? Helyes volt a Bokros-Surányi-féle konszolidáció? - érdeklődnek sokan ma is, hiszen az akkor fellángoló közgazdasági viták azóta is folytatódnak.

- Először is el kellett volna kerülni, hogy szükség legyen rá; másodszor, ha már nem kerülték el, okosabban kellett volna csinálni - válaszolom. De nézzük sorjában az érveket:

1. Az MDF-kormány választások előtti költekezése talán érthető, bár helytelen volt; de az még inkább helytelen, hogy az MSZP-SZDSZ-koalíció ezt csaknem egy évig folytatta, sőt még fokozta is. Ha egy kormány aggasztó költségvetési helyzetet örököl, akkor azt kötelessége rendbe tenni, nem pedig még jobban rontani rajta.

2. A drasztikus lépések 1995-ben elkerülhetetlenné váltak, és a Horn-kormány bátran hozzá is fogott a cselekvéshez. Egy ilyen súlyos és összetett problémát talán nem is lehet tökéletesen kezelni, mégis úgy gondolom, ennek során túlságosan nagy szerepet kapott az infláció felpörgetése, ami aztán rendkívül nagy gazdasági és társadalmi költséggel járt. Tiszta sor: az állami kiadásokat csökkenteni, a bevételeket növelni kellett, ezt azonban alacsonyabb infláció mellett is meg lehetett volna oldani. Az infláció "felnyomása" az egyszerűbb út, hiszen a pénzillúzió jobban leplezi a kiadáscsökkentést; hosszabb távon ugyanakkor - éppen a magas infláció leszorításának nehézségei miatt - a társadalom számára ez a költségesebb megoldás.

3. A forintleértékelésen és a vámpótlék bevezetésén túli lépések - bár üzenetük részben helyénvaló és fontos volt - átgondolatlanok, előkészítetlenek, kapkodóak voltak, és értelmetlenül ingerelték a társadalmat. Egy kormány pedig nem nyújthat be egy ilyen fontos intézkedéscsomagot úgy, hogy hamarosan kiderül: annak fele az alaptörvénybe ütközik; egyetlen pénzügyminiszter sem viselkedhet úgy, mint Bokros Lajos, aki a maga bicskanyitogatón flegma modorában propagálta a később alkotmányellenesnek bizonyuló döntéseket.

4. A megvalósított konszolidáción túl tényleg nagy szükség lett volna valóságos reformlépésekre - abból azonban vajmi keveset láthattunk. Egy reformot alaposan meg kell vitatni a szakértőkkel és a társadalommal, elő kell készíteni, meg kell értetni a szükségességét, és el kell fogadtatni, hogy megvalósítása valóban a köz javát szolgálja. Nem szabad összevissza kapkodni, egyes elemeket kiragadni. Tényleges reformokat nem lehet íróasztalnál kitalálni, hiszen senki sem érthet egyszerre az egészségügyhöz, az oktatáshoz, az önkormányzatokhoz, a nyugdíjrendszerhez, a privatizációhoz - ehelyett következetes, szívós munkára van szükség.

5. A fejetlenség hihetetlen károkat okozott, főként hogy a kapkodást reformnak nevezték; ez a jobb sorsra érdemes kifejezés így valóságos szitokszóvá vált, ami hosszú évekre ellehetetlenítette a tényleges reformokat.

A fentiek alapján nehéz megmondani, hogy ha a csomag ennyire nyilvánvalóan káros volt, akkor a kormány miért így vezette be az intézkedéseket. Látszott, hogy nem ez a jó irány, hiszen akkorra már komoly nemzetközi tapasztalatok gyűltek össze a spanyol, portugál, svéd vagy a chilei konszolidációról, ezek a példák pedig megmutatták, hogy a költségvetési kiadásokat nem "elinflálni" kell, hanem ténylegesen csökkenteni. Ezt tartalmazta a már 1994 őszére elkészült Békesi-csomag is, ami a leértékelésen és a különadón (tehát az infláción) kívül szinte valamennyi egyéb elemre kiterjedt. Ezzel a Nemzetközi Valutaalap Magyarországra érkező küldöttsége is tisztában volt, és véleményüket el is mondták hazai partnereiknek - igaz, nem az 1995-ös megszorítások "szellemi atyjainak", hiszen velük csak később találkoztak. A tudatlanság, a nemzetközi tapasztalatok ismeretének hiánya azonban csak az egyik és minden bizonnyal nem is a legfőbb ok volt. Bokrost és Surányit ismerve valószínűtlennek tartom, hogy bármilyen szakismeret vagy tanács befolyásolni tudta volna konok álláspontjukat.

Ők egész egyszerűen a legkisebb ellenállás felé törekedtek, ebben pedig segítette őket a "pénzillúzió"; amint Bokros egyik híres beszédében ki is jelentette: "Nem tudtok annyi béremelést kérni, amennyit én el ne tudnék inflálni!" Surányi is elismerte, hogy a csomag "heterodox megoldás", mivel - az ortodox felfogásként ismert kiadáscsökkentéssel ellentétben - az infláció emelkedését eredményezi. Egyértelmű tehát, hogy a két mágus szántszándékkal nyomta fel az inflációt. És hogy miért tették ezt? Egyrészt azért, mert úgy gondolták, hogy egyszerűbb a nominálisan növekvő bérek, nyugdíjak, kiadások mellett még sebesebben növekvő inflációt gerjeszteni, mint vállalni a nominálisan lassúbb kiadásnövekedéssel szükségszerűen együtt járó konfliktust. A csökkentést oldja csak meg a meglepetésinfláció - mondták magukban; az egészben ez volt az alattomosság, és csak kevesen láttak át a szitán. Persze ez a megoldás sem kerüli a konfliktust, hiszen itt azzal bűvészkedtek, hogy a kiadásokat nem növelték automatikusan az infláció mértékével. Ez azonban nagyobb számok mellett - 28 százalékos infláció, 15 százalékos nominális kiadásnövekedés - valószínűleg átláthatatlanabb, érthetetlenebb a miniszterelnök, a kormány és főként a társadalom számára, mint kisebb számoknál (például 15 százalékos infláció és ötszázalékos kiadásnövelés esetén).

De a tudáshiányon és az alattomosságon túl kitapintható egy harmadik mozgatórugó is: az értékrend. Bokrosék egész egyszerűen nem féltek az inflációtól. Nem zavarta őket, hogy a társadalom szegényebb rétegei nem tudnak alkalmazkodni a gyors pénzromláshoz - az inflációt ezért is nevezik méltán a szegények adójának. És ha már mindenképpen adót kell szedni, akkor egyszerűbb a nincsteleneket megsarcolni, főleg, ha nem is értik, miről van szó - gondolhatták. Biztos vagyok benne, hogy ha Horn Gyula ezt átlátja (illetve ha elmagyarázzák neki), jobban meggondolja Bokrosék támogatását. A forint lényeges leértékelését, ami végül jelentősen megemelte az inflációt, állítólag Surányi György erőltette. Sok kolléga szerint ő mindenképpen ragaszkodott a tíz százalék feletti leértékeléshez - végül Bokros Lajos a Horn távollétében általa vezetett 1995. március 12-i kormányülésen "csak" egy számjegyű, kilencszázalékos leértékelést fogadott el, megtoldva ezt a következő hónapokra bejelentett havi két-két további százalékkal, így a leértékelés 1995-ben összesen 25 százalék lett. (...)

*

Miért lelkesedett - és lelkesedik részben még ma is - annyira a magyar értelmiség és a média jelentős része a Bokros-csomagért? Egyrészt azért, mert nyilván nem értik és nem látják, hogy ez buta és alattomos, az egyensúlyt rövid távon javító, hosszú távon azonban számos társadalmi és gazdasági feszültséget okozó szükségmegoldás volt. Valószínűleg értékelik, hogy a sok tehetetlenség után bátor és kemény intézkedések történtek, csak éppen azt nem látják, hogy máskor és másképpen kellett volna fellépni. Sokan baráti alapon vagy a Fidesztől való félelmükben ki akarják szolgálni az MSZP és az SZDSZ igényeit anélkül, hogy valóban értenék, mi is történt. Sajnos elsősorban a közgazdászok felelőssége, hogy máig nincs tisztán, pártoktól függetlenül, szakmai alapokon megvitatva, hogy miért és hogyan jutottunk el az 1994-es gazdasági helyzetbe, miként lehetett volna elkerülni a válságot, illetve mi lett volna a konszolidáció megfelelő módja. Ez pedig nem más, mint - Hankiss Elemér szavaival szólva - a közgazdász értelmiség árulása. Az őszinte elemzés nemcsak elméleti szempontból lenne rendkívül lényeges, hanem azért is, mert a kilencvenes évek téves gazdasági gyakorlata sok tekintetben visszaköszön 2002 után is, s napjainkban is nagy szükség volna a tisztánlátásra.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Boldog születésnapot, MúzeumCafé!

Tíz év nagy idő – főleg egy olyan periodika életében, amely elsősorban a szakmának készül, de a nagyközönség számára is érdekes szeretne lenni. Vékony mezsgyén kell lépkedni, könnyű elbillenni bármelyik oldalra. A MúzeumCafénak eddig sikerült megőrizni az egyensúlyát.

Miért fideszes a falu? – A választási adatok mögé néztünk

A kormánypárt elsősorban falun mozgósított, a községekben élők szavazataival nyerte meg a választásokat – hallhattuk az elmúlt napokban. De tényleg igaz ez? Miként húzhatták be a romák tömegeinek voksait is? Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Mihez kezd a Fidesz a Budapest nevű ellenzéki szigettel?

A választás nyilvánvalóvá tette: a Fidesz messze nem olyan népszerű a fővárosban, mint az ország többi részén. Újra napirendre kerülhet az önkormányzati rendszer átalakításának kérdése, de a kormány számára tökéletes megoldás nem látszik. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Vidnyánszky emeli a tétet: arab produkciókat hívott Magyarországra

Miközben Magyarország egyes vidékein már akkor is rendőrért kiáltanak, ha valaki kendőt köt a fejére, a Nemzeti Színház olyan arab előadásokat is meghívott az éppen zajló MITEM-re, amely a megértést szolgálja napjaink legégetőbb kérdésében. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Sára Sándor: Vajna előtt is volt nemzeti filmgyártás!

A társadalmi problémákat kivételes érzékenységgel ábrázoló filmjeiért vehette át a Kossuth-nagydíjat a 85 éves Sára Sándor rendező, operatőr. A nemzet művészét, a Magyar Művészeti Akadémia tagját közszolgálatiságról és Andy Vajna filmügyi tevékenységéről is kérdeztük. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban.

Ellenzéki tüntetéssorozat: gyászmunkának biztosan jó

A választási vereség után szinte minden ellenzéki párt válságba került, az LMP-ben tettlegességbe torkollottak az indulatok. A múlt szombaton elkezdett ellenzéki demonstrációk gyászmunkának biztosan jók – de lesz-e belőlük kibontakozás? Részletes háttér a csütörtöki Heti Válaszban.