Gazdaság

De mit adtak nekünk a brüsszeliek?

/ 2018.03.28., szerda 17:41 /

Hazánkkal együtt az egész térséget alkalmatlan/korrupt politikusok irányítják, akik képtelenek felismerni hazájuk érdekeit – ez következne Thomas Piketty sztárközgazdász adataiból. A kérdés: többet adunk-e az EU-nak, mint amennyit kapunk tőle?

Nem sok közgazdasági kérdés képes tömeges reakciót kiváltani, de az uniós támogatások hatása és egyenlege idehaza biztosan ilyen. Megalapozott ennek a kormány Brüsszellel szembeni szabadságharcos retorikája, amely az otthoni pálinkafőzéstől a rezsin át a migrációig ívelt. Az utóbbi témát aztán nyugati politikusok összekapcsolták a dotációkkal, mondván: a továbbiakban csak akkor lesznek szolidárisak az újabb tagállamokkal anyagilag, ha ők is azok a menekültek befogadásában. Ez sokak szemében vörös posztó, ráadásul ellenzéki politikusok és közgazdászok gyakran állítják: az ország gazdasági eredményei nem a kabinet intézkedéseinek köszönhetők, hanem a példátlan uniós pénzesőnek.

Több járna?

„Nem szabad engednünk, hogy a mostani gazdaságpolitikai sikereket külső tényezőknek tulajdonítsa bárki, mert akkor elveszítünk egy fontos, az elvégzett munkák sikeréből fakadó felhajtóerőt” – reagált minderre Orbán Viktor tavaly ősszel. A miniszterelnök színvonaltalan nézetnek minősítette, hogy a magyar gazdaság csak azért fejlődik, mert uniós források állnak rendelkezésre. Azt ugyanakkor ő sem vitatja, hogy az EU-s támogatások segítik a növekedést. A Miniszterelnökség megbízásából készített tavalyi tanulmány szerint 2007 és 2015 között brüsszeli források nélkül a GDP növekedés helyett csökkent volna, noha az időszak utolsó három évében a 2012-es mélyponthoz képest lett volna valamekkora gyarapodás.

Egy, az előbbivel összefüggő gondolatkör képviselői azt állítják, anyagi értelemben Magyarország számára valójában nem éri meg az uniós tagság, mert több forrás áramlik ki, mint be. Ez olyan népszerű vélemény, hogy valósággal felrobbant az internet hazai szeglete napjaink sztárközgazdásza, a francia Thomas Piketty januári blogbejegyzésének hatására. Ennek elején egy grafikon szerepel, amely azt mutatja be, hogy a négy visegrádi országból 2010 és 2016 között sokkal több tulajdonosi (befektetési) tőke áramlott ki, mint amennyi uniós támogatás érkezett.

Magyarország esetében az első szám a GDP arányában megadva 7,2, a második pedig négy százalék. (Mindkettő egyenleget mutat, tehát az érkező és távozó tőke, illetve a magyar ki-és befizetések különbségéről van szó.) Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy hazánk az EU nettó befizetője. Zene lehetett ez Lázár János füleinek is, hiszen a kancelláriaminiszter tavaly más érveléssel ugyan, de ugyanezt mondta.

A téma közgazdászok érdeklődését is felkeltette, és a Portfolio.hu-n megjelent írásaikban többen rámutattak: a grafikon össze nem tartozó dolgokat vet össze. Az uniós támogatások mibenlétét nagyjából ismerjük, bár az évi több mint négymilliárd eurós összeg sok elemből áll, és például a földalapú támogatásokat a nyugat-európai gazdálkodók is megkapják. A leggyakrabban emlegetett kohéziós források arra szolgálnak, hogy az EU átlagosnál kevésbé fejlett térségeinek (nálunk Budapesten és Pest megyén kívül az ország egésze) felzárkózását segítsék elő. Ennek nincs köze ahhoz, hogy az adott területen cégeket működtető külföldi befektetők mennyi profitot utalnak máshová.

Az összehasonlítás hívei erre nagyjából azt mondják, hogy hazánk és a térség más országai megnyitották gazdaságukat a nyugat-európai vállalatok előtt, melyek tőkeerejüket kihasználva egyrészt piacot szereztek termékeiknek, olcsón vásárolhattak fel cégeket és egyéb javakat, valamint kihasználták a képzett, olcsó munkaerőt. Az így keletkező hasznot pedig hazaviszik. A függő helyzetbe került Közép-Európa számára az uniós támogatások tehát ennek kompenzációját jelentik, ráadásul az idézett számok szerint még sokkal több is járna.

Nem rablás

A helyzet megismeréséhez érdemes alaposabban megvizsgálni a Piketty-nél szereplő számokat. Oblath Gábor, az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóintézetének főmunkatársa a Portfolión három tényezőre hívta fel a figyelmet. A 7,2 százalékból 2,2 a részben állami adósságállomány után fizetendő kamat, amelyhez a befektetőknek nem sok közük van, 1,6-et pedig nem vittek ki az országból, hanem ismét befektették hazánkban. Emellett pedig, ha már az EU-val szembeni pozícióinkat számolgatjuk, csak azokat a tulajdonosi jövedelmeket logikus figyelembe venni, amelyek uniós tagállamba kerültek. Ez további 0,3 százalékkal apasztja a 7,2-et, így a három lépés után már csak a GDP 3,1 százaléka marad, amely kevesebb az uniós források négy százalékánál.

Azaz több pénz jött az EU-tól, mint amennyit az uniós vállalatok kivittek hazánkból. (Oblath szerint ráadásul egy számítási hiba miatt a 7,2 valójában csak 7,0, így a mérleg Magyarország számára plusz 1,1 százalékot mutat.) A fenti logika szerint tehát annyi támogatás sem járt volna hazánknak, mint amennyit kaptunk. Kész szerencse, hogy ezzel az adatsorral aligha fognak érvelni a gazdag országok a 2020 utáni uniós büdzséről szóló tárgyalásokon.

Lázár János, illetve a Miniszterelnökség tavaly annyiban érvelt másként, hogy nemcsak a kivont profittal kell számolni, hanem az uniós tagság következtében elmaradt vám-és a külföldön dolgozók miatt kieső egyéb bevételekkel is. Előbbi az Állami Számvevőszék szerint nem sokkal több évi 20 milliárd forintnál, ami nem perdöntő összeg, amikor ezermilliárdokról van szó. Utóbbit pedig a tárca az Index Eurologus blogja számára meg sem próbálta számszerűsíteni. Nem csoda, hiszen egyrészt nehéz lenne: olyan dolgokat kellene kiszámolni például, hogy az itthon maradtak a válságban mennyi ideig gyarapították volna a munkanélküliek táborát, aztán milyen munkakörben helyezkedtek volna el. Másrészt be kellene vonni az egyenletbe a külföldről hazautalt jövedelmek nem csekély összegét is.

A minimum vitatható végeredményen túl az ilyen összevetésekkel az a legnagyobb baj, hogy elvégzői úgy tesznek, mintha csak egy magánember bankszámláján kellene nyomon követni a bevételeket és a kiadásokat. Pedig az országot elhagyó profit úgy keletkezett, hogy vállalatok korábban tőkét hoztak hazánkba, amelyet sikeresen fogtak termőre. Ezt kiadásként vagy veszteségként kezelni legfeljebb akkor volna jogos, ha csupa olyan befektetésről lenne szó, amely az itteni vásárlóerőre alapoz, és magyar cégektől vesz el piacot, mint történik a kiskereskedelemben. (De még ez esetben is lennének olyan megfontolásra érdemes tényezők, mint például hogy a multiláncok számos itteni gazdálkodó áruját viszik külföldre.)

A hazánkban keletkező tőkejövedelem legnagyobb részét azonban jórészt exportra gyártó iparágakban termelik meg, a tulajdonosok az árukért külföldiek által kifizetett összeg egy részét viszik ki. Élénk fantázia kell annak feltételezéséhez, hogy ugyanerre az exportteljesítményre a magyar gazdaság azon befektetések nélkül is képes lenne, amelyek másik hatása a profit részbeni kiáramlása.

Párhuzamos valóság híján nem tudjuk tanulmányozni, milyen fejlődési pályát járt volna be az ország, ha csak kevéssé vagy lassan nyitja meg gazdaságát a külföldi befektetők előtt, és esetleg nem is válik az EU tagjává. Olyan térségbeli országot sem nagyon találni, amely 1990 óta következetesen és önszántából akart volna kívül maradni a közösségen. Nyugati irányban Svájc, keletre Fehéroroszország a legközelebbi példa – egyik sem az igazi az összehasonlításra. Akik pedig nem önszántukból maradtak ki, azokkal aligha cserélnénk.

Mindez azért is érdekes, mert ha a tőke szabad áramlását megkövetelő uniós tagság olyan hátrányokkal jár, mint a Piketty-féle ábra mutatja, akkor rejtély, hogy például Szerbia miért akar belépni az EU-ba. Ahogy az is, miért nem akar távozni a közösségből senki Európa ezen fertályán. Vagy kétbalkezes (esetleg a nyugati cégek által megvett) politikusok irányítják az egész térséget, vagy arról van szó, hogy a profit kivonása nem egyenlő egy ország kirablásával.

Léteznek persze joggal kifogásolható tőkeáramlások is, csak azok nem látszanak az adózott nyereség mozgását mutató Piketty-ábrán. Arról a jelenségről van szó, amikor nemzetközi cégcsoportok belső elszámoló árakkal olyan alacsony adókulcsot alkalmazó országokban mutatják ki hasznuk nagy részét, mint Írország vagy Luxemburg, a karibi adóparadicsomokról nem is beszélve.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna jobb gazdaságpolitikát folytatni idehaza, csak ezt nem a multikon kell számon kérni. Jórészt magyar döntéseken múlt, hogy a 90-es évekbeli kilábalás után az ország 2002 és 2010 között ismét adósságválságba került. Az adó-és az oktatási rendszerről is idehaza döntenek, ahogy arról is, milyen típusú vállalatok letelepedését érdemes támogatni.

Nekünk piac kell

Ha a mostani helyzet olyan kedvezőtlen Magyarország számára, ahogy a Piketty-számítás hívei állítják, az is érthetetlen, miért beszélt év elején Orbán Viktor Berlinben arról: a visegrádi országok lendületes növekedésüknek köszönhetően 2030-ra utolérik a nyugati ipari államokat, és az EU költségvetésének nettó befizetői lesznek. Ha a támogatások sem ellentételezik a tőlünk elszívott tőkét, mi lesz, ha már mi dotálunk másokat? Szeretnénk még rosszabbul járni? Logikailag persze elképzelhető, hogy addigra megfordul a céges tőkeáramlás iránya, de ebben talán még a nemzeti tőkésosztály építésének legelszántabb hívei sem reménykednek.

Ráadásul két hónappal később a kormányfő hitet tett a szabad kereskedelem mellett is, amely kéz a kézben jár a tőke szabad áramlásával. „Nekünk nem az európaiak pénze kell, hanem a piacuk. Ha hozzáférünk a piacokhoz, akkor megkeressük a magunk pénzét, úgyhogy az Európai Unió lényege a magyar nemzeti érdek szempontjából nem az uniós támogatásban, hanem a magyar piacnál nagyságrendekkel nagyobb európai uniós piacokhoz való hozzáférésben ragadható meg” – fogalmazott. „Tőkeszivattyút” amúgy sem volna célszerű a kormánytól emlegetni, hiszen a kabinet erőteljesen támogatja olyan multik magyarországi befektetéseit, amelyek időnként méretes profitot utalnak haza az anyavállalatuknak.

Mindez nem jelenti azt, hogy sok nyugati vállalat ne járna jól a közép-európaiaknak juttatott uniós támogatásokkal. Megrendelések formájában hasznot húznak belőlük, Günther Oettinger közös költségvetésért felelős uniós biztos is beszélt erről egy interjúban. A nyugati vezetők ezért ezerszer is meggondolnák, mielőtt megpróbálnák beváltani a „ha nincs menekültbefogadás, nincs pénz” fenyegetést.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.