Azóta esett a forint árfolyama, így talán most még furább az állítás, mégis azt kell mondanunk, hogy a fejlemények egy részét előre lehetett látni. Az amerikai jegybank 2016-ban abbahagyta a mennyiségi lazítás nevű pénzpumpálást, majd az árszintemelkedést látva finom kamatemelésbe kezdett, amire az amerikai állampapírok hozama növekedésnek indult. Erre válaszként akkor is kiáramlott volna egy csomó pénz a kevésbé biztonságos értékpapírokból (így a török, a dél-afrikai vagy akár a magyar államkötvényekből), ha más kockázat nem jelent volna meg a világban. Ám lett mára vámháborús fenyegetőzés, közel-keleti éleződés, Irán ügye, fura olasz kormánykoalíciós próbálkozás: mind olyan hír, amely komolyan növeli térségünk üzleti kockázatát. A kisebb devizák értéke ilyenkor esni szokott. Ezt most is megtapasztalhattuk: a több éven át meglepően stabil forint jelentősen gyengült.

Az MNB ez idáig nem reagált a fejleményekre. Végtére is, ha átmeneti ingadozásról van szó, nem kell az alapkamathoz nyúlni. Más kérdés, hogy valójában az utóbbi néhány nyugodt év volt az átmeneti időszak. A globális viszonyok közepette a magyar monetáris politikának nem akadt sok munkája a pénz értékállóságának dolgában. Honnan is lett volna infláció, amikor a nyersanyagok és iparcikkek világpiaci ára mérséklődött, a forintárfolyamot az uniós pénzek beáramlása és az exporttöbblet elég stabilan tartotta, azaz nem importáltunk áremelkedést. Államháztartásunk tartósan deficites ugyan, de a kormány a hiány mértékét nem engedte el: a GDP három százaléka alatti mértékkel távol tartható a túlzott hiány esetére szóló uniós eljárás. Tavalyelőttig a reálbérek sem nőttek, a fogyasztási kedv is szerény volt. Így tényleg kimúlni látszott az infláció veszélye.

Ez azonban a múlt. Az államháztartás hiányát a kormány nyilván továbbra is az uniós határérték alatt tartja, noha tisztán látszik, hogy a tavalyi és idei erős növekedés során kellett volna még lejjebb vinni a hiányt, hiszen a miniszterelnök által időnként szóba hozott egyensúlyi költségvetésre éppen a gazdasági ciklus erős ága az alkalmas idő. E mulasztást egyébként az Európai Bizottság most szóba is hozta. Ám költségvetési oldalról így sem várható inflációs nyomás. A forint gyengülése (és a dollár erősödése) viszont rögtön jelentkezik az üzemanyagárak emelkedésében. A bérek is nőnek, bár a tavalyinál mérsékeltebb ütemben, amint erre az MNB megnyugtató hangú közleménye utal.

Mégis korai volt elparentálni nálunk az inflációt. Különösen két nagy kockázati tényezőcsoport miatt. Az egyik külső. A nemzetközi kamatszint felfele kúszásának és a valutagyengülésnek az együttes hatására környezetünkben néhány gazdaság megroppanhat. Törökország nem szomszédunk ugyan, de Ukrajna az. A román gazdasági növekedés túlfűtöttsége is járhat zajos térségi hatásokkal. A magyar gazdaság külső devizakitettsége nem jelentős, de a nagy nemzetközi nyitottság mellett bármely külső zavar átfordulhat tőkekiáramlásba, árfolyamgyengülésbe, a gyenge fizetőeszköz pedig inflációt generál.

A másik kockázat a hazai akarnokság. Ha a kormány tényleg erősen ambicionálja a természetes növekedési ütemünk feletti GDP-bővülést, és a bankhitelezés forszírozásával rásegít a jegybank, akkor túl hamar odalesz „az inflációs várakozások horgonyzottsága”. Ekkor a jegybank – évek óta először – kénytelen lesz visszatérni alaprendeltetéséhez. Mert szép feladat a növekedésösztönzés meg a bankszektor formálása, de amíg van nemzeti valuta, az alapfeladat annak értékvédelme. Ez nálunk sem okozott sok fejfájást az eddigi kegyelmi időszakban, ám másként lesz annak elmúltával. Hamarosan kiderül, most múló frontátvonulásról van-e szó.