A terheket az állam szétosztja az egyénekre, családokra, vállalkozásokra. Ezek bizony ma elég nagyok: a vállalkozások által kifizetett bérek és azok közterhei, másfelől a munkavállaló zsebében maradó adózott jövedelem közötti rés olyan nagy, hogy jobban illik rá a szakadék szó. A belgáknál ugyan még a mienknél is nagyobb a kettő közötti szakadék, de nem a nyugat-európai jóléti államokhoz kell mérnünk magunkat. A mi igazi mércénket a volt szocialista országok adják: náluk a teljes állami elvonás sokkal kisebb.

És az összes közteher számít, nem csak egy-egy elem. Vegyük a személyijövedelem-adózást: a 2009 óta végbement többszöri csökkentés következtében az szja címen fizetett adóterhünk kicsi. Ezért sem látom semmi értelmét a további mérséklésnek. Ám a társadalombiztosítást szolgáló munkaadói és munkavállalói elvonás nagy, ezt joggal panaszolják fel a munkáltatók. De tudni kell, hogy ez a pénzügyi forrása az állami egészségügynek és a nyugdíjellátásnak. A demográfiai folyamatokat tekintve pedig magunk is elég belgák vagyunk: az egyre több nyugdíjas nyugellátását a mai és jövőbeli szűk munkavállalói réteg befizetése finanszírozza.

Ez gátat szab a társadalombiztosítási befizetéseink mérséklésének. Pláne az után, hogy 2011-ben a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások zömének államosításával a magyar állam több millió leendő nyugdíjast vett a nevére, amikor megígérte az elvett megtakarítás fejében a tisztességes jövőbeli állami ellátást. Ezt az ígéretet lehet teljesíteni európai demográfiai viszonyok között, de csak akkor, ha már most egyensúlyban van az állami költségvetés, sőt jó lenne többletet képezni a tisztán előrelátható jövőre tekintettel. A németeken kívül azonban kevesen vallják ezt, sőt inkább jellemző a német prudencia vehemens kritikája.

Az adóügyek láthatóan bonyolultak. Kontinensrekorder (27 százalékos) forgalmiadó-kulcsunk részleges csökkentése is napirenden van. Okkal: a fogyasztás túladóztatása egy sor bajjal jár. A nyereséges ágazatokra kivetett különadókról is tudható, hogy torzítják a gazdasági viszonyokat. Volna tehát mit módosítanunk az adórendszeren, az elvonások mértékein és formáin. Meg is fogja ezt ígérni a politika, különösen választások előtt, minden oldalról. De a költségvetés ügyében kétlelkű a politikus, hiszen nagyon szeret a szavazópolgárnak ígérni, adni, juttatni – mindezt állami bevételekből. Amelyek mögött a mai vagy a jövőbeli adófizető áll. Amíg közkiadásaink aránya közelebb áll Belgiuméhoz, Németországéhoz, mint Szlovákia vagy Románia újraelosztási arányához, nem csodálkozhatunk, hogy az adóterhelésünk is jóval nagyobb itt, mint a sors- és versenytárs szomszédjainknál.

A választási kampány nem alkalmas az összekapcsolódó pénzügyi folyamatok módszeres újragondolására, pláne a távlatos hatások számbavételére. A politikus életében néha még a három hét is hosszú idő. De gondolkozni, elemezni lehet. Most az is elég lenne, ha óvatos mértékbeli változásokkal kampányolnának. Amúgy is gyors változások mennek végbe a bérszintben, a hazai foglalkoztatásban és a magyarok külföldi munkavállalásában. Majd hamarosan jönnek vadonatúj uniós finanszírozási keretek. Legkésőbb addigra ki kellene gondolni egy tisztább, méltányosabb és fenntartható rendszert.