Vagyon – de mi haszna vagyon
A parlamenti választás közeledtének csalhatatlan jele, hogy új adóígéretek látnak napvilágot. Nem csoda. A politika kvintesszenciája az adó- és költségvetési politika: kikre róják ki az állam működtetésének terheit, másrészt pedig kiknek jut a beszedett bevételekből.
A választások előtti politikai ígéretek általában arról szólnak, hogy mennyivel csökken az adóteher, ha bölcs honfitársaink jó helyre teszik majd az ikszet a szavazófülkében. A hivatalban levő kormánynak persze egy fokkal könnyebb a dolga, mert még a választás előtti évben ténylegesen törvénybe iktathat adócsökkentést.
De azért jó a jövőre nézve is ígérni ezt-azt; 2005 decemberében például az akkori kormány a rákövetkező (választási) évre szóló szerény adócsökkentést nagy ívű, ötéves (!) adómérséklési törvénnyel toldotta meg. Abból persze nem lett semmi, hiszen már a papírra vetés pillanatában tudható volt, hogy bárki nyer, a korábbi hajmeresztő kiköltekezés miatt adót kell emelnie, hacsak drasztikus kiadási megszorítást nem vállal. Akkor egyébként az addig kormányzó szocialista és szabad demokrata koalíció győzött, és választási ígéreteit, sőt a törvénytárba iktatott adóleszállítást azonnal meghazudtolva nagy emelésbe kezdett 2006 nyarán.
Az is megesik, bár magyarázatot érdemel, ha a népszerűségre ügyelő politikus adót emel vagy újfajtát vet ki. Ilyen volt a 2010-ben hatalomra jutó Fidesz-kormány, amely a bankszektorra súlyos különadót rótt ki. Ez a kormány népszerűségét nemhogy nem mérsékelte, inkább tovább növelte. Holott mélyebb stúdiumok nélkül is tudni, hogy az adókat (különböző mértékben és ütemben) a fogyasztók, állampolgárok, a kisemberek viselik. Ám ez nem mindegyiken látszik: az egyenes adót, mint amilyen a személyi jövedelemadó vagy a vállalkozások nyereségadója, az emberek és cégek közvetlenül kapják a nyakukba. Ezzel szemben a kamat-, az általános forgalmi adót, a pénzügyi és távközlési szolgáltatásokra kivetett illetékeket a kereskedők, bankok, szolgáltatók fizetik be – de a kisemberek pénzéből, hiszen ezek az állami elvonások szépen beépülnek az általunk fizetett árba.
Az olvasó nem csodálkozik, hogy a népszerűségét hetente méricskélő Orbán-kormány miért is vitte le a személyi jövedelemadónkat (amit közvetlenül kell befizetnünk), és rótta ki a kereskedőkre a földrész legmagasabb (27 százalékos) áfáját. Nem beszélve a banki tranzakciós illetékről és a több tucat hasonló közvetett adóféleségről, amelyek terhét a magasabb bolti ár, drágább szolgáltatási tarifa révén mi, fogyasztók álljuk.
Ezzel a háttérrel némileg meglepő, hogy ellenzéki pártok részéről (ismét) felvetődött a vagyonadó. Az ugyanis direkt teher. Egyébként e vonatkozástól eltekintve jó adónak számít történelmi idők óta: jól kivethető és beszedhető, hiszen lakást, földet, kézzelfogható vagyontárgyat nem könnyű elrejteni. Ellenérv is bőven lenne: az értékelés nehézkessége, vagy az, hogy ha már adóztatott jövedelem megtakarításából fakad a vagyon, akkor többszörösen terhelik a polgárokat. De mi van, ha a jövedelemadó elől bujkálók, a pénzmosók, a korrupt politikusok, a közpénzfosztogatók vagyonára vetik ki? Népszerű, mert igazságosnak tűnhet. Gyenge adómorál és impotens beszedő gépezet mellett gyakorlati érvek is szólnak mellette, bár a földbirtokok, házak, nagy értékű autók vagy hajók adóztatása során a becsületes úton meggazdagodók és a korrupt csirkefogók között nem tesz különbséget. Ám konszolidált országokban is régóta együtt él a közösség ezzel a teherrel, és így kisebb kulccsal kell adóztatni a munkát, nyereséget, fogyasztást.
Gyanítom, hogy a szintén a népszerűségre figyelő pártok azért álltak elő éppen most ezzel az új (másként: ősrégi) javaslattal, mert érzékelik a gyanús módon meggazdagodottak iránti fortyogó utálatot. Indulatból azonban nem jó az adórendszert piszkálni. Lenne egyenesebb módja a korruptak, harácsolók és a közvagyont dézsmálók megfékezésének.