A két Korea: vékony jégen
Amikor Dél-Korea utoljára olimpiát rendezett, a phenjani vezetés nem viselkedett valami sportszerűen: az 1988-as nyári játékok Szöulnak ítélése után nem sokkal ügynökei egy merénylettel levegőbe röpítették a fél déli kormányt, majd a versenyek előtt nem sokkal a Korean Air egyik utasszállító gépét robbantották fel, hogy elvegyék a világ kedvét a Szöulba utazgatástól. Ehhez képest a phjongcshangi téli olimpia előtt egész jól állunk: az északi rendszer nem lett sokkal jobb fej, de egyelőre ártatlan civilek lemészárlásától tartózkodnak – legalábbis határaikon kívül –, mi több, részt vesznek az eseményen.
Az eddigi információk szerint az észak-koreai küldöttségben a 22 sportolót egy 140 tagú zenekar, egy 30 tagú tekvandóbemutató csoport, 230 szurkoló (értsd: titkos ügynökök, biztonsági emberek és kémek), továbbá tisztviselők és újságírók (értsd: titkos ügynökök, biztonsági emberek és kémek) kísérik. Hogy vissza is ennyien mennek, arra nem vennénk mérget, de egész biztosan mindkét oldal mindent meg fog tenni, hogy a létszám ne csökkenjen.
Kim Dzsongun egyelőre szépen ellopta a show-t a házigazdáktól. A phjongcshangi mindössze a harmadik ázsiai téli olimpia (az eddigi kettő az ősi rivális Japánban volt), minden korábbinál több versenyszámot rendeznek, ehhez képest az egész világ arról beszél, hogy mit fognak reggelizni az észak-koreai küldöttek, mit fognak énekelni, és a zenészcsapat frontembere tényleg a legifjabb Kim szeretője volt-e. A dél-koreai ellenzék már gúnyosan „phenjani olimpia” néven emlegeti a közelgő eseményt.
Tény, hogy eddig minden úgy alakul, ahogy Kim Dzsongun megálmodhatta. Egyévnyi fenyegetőzés meg robbantgatás után egyszer csak újévi beszédében közölte, hogy Észak-Korea szívesen részt venne az olimpián. Mun Dzsein dél-koreai elnök haptákba vágta magát, helyreállt a két ország közti telefonos forródrót, majd tisztviselők személyesen is tárgyaltak, akkor, ott és arról, amikor, ahol és amiről Kim akarta. A NOB a minden határidőt lekéső északiak jelentkezését boldogan elfogadta. Még az amerikaiak is hajlandók voltak elhalasztani közös hadgyakorlatukat a déliekkel.
Így az a furcsa helyzet fog előállni, hogy a déli és északi sportolók együtt vonulnak be a megnyitón saját zászlajuk helyett egy olyan lobogó alatt, ami a Koreai-félszigetet ábrázolja. Sőt női jégkorongcsapataikat egyesítették – miközben az agglomerációval együtt 25 milliós Szöulra a nem túl messzi határ túloldalán lövegek, ütegek, ágyúk, rakéták, pattantyúk, golyók, aknák ezrei vannak becélozva, az atomfegyverekről nem is beszélve.
A dél-koreai válogatottból a közös indulás miatt kitúrt női hokisokat kivéve a világ jól hallhatóan fellélegzett, hogy a két ikertorony, Kim Dzsongun és Donald Trump egy évig tartó színvonalas szópárbaja után talán kissé lenyugodnak a kedélyek. A csalódás azonban borítékolható. Akiket jó memóriával vert meg a sors, tudják: Észak-Korea évtizedek óta ügyesen azt játssza, hogy feszíti, feszíti a húrt, aztán amikor már majdnem elpattan, némileg kiengedik, és akkor mindenki örül, a szankciókat feloldják, áramlani kezd a kemény valuta, a diplomaták meg hátradőlnek.
Aztán Phenjan újra bekeményít, és kezdődik minden elölről. Most valószínűleg az történt, hogy a tavaly decemberben bevezetett ENSZ-szankciók már tényleg fájnak Északnak, ezért az olimpiát kihasználva megpróbálják kicsiny, kedves és békeszerető, színvonalas műkorcsolyaélettel rendelkező országnak beállítani magukat. Aztán ha lélegzethez jutnak, megint jön a fenyegetőzés a termonukleáris armageddonnal. Persze kérdés, hogy a délieknek a fenti sajnálatos körülményeket (rájuk becélzott lövegek, ütegek, ágyúk stb.) figyelembe véve van-e más választásuk, mint hogy a „hátha most az egyszer tényleg komolyan gondolják” alapon segédkeznek mindehhez – a másik opció még tragikusabb következményekkel járna.
