A teljhatalom színe és fonákja
Amikor pár hete a kínai parlament az alkotmány módosításával lehetővé tette, hogy ugyanaz a személy akárhányszor betölthesse az államelnöki tisztséget, sokan az egyszemélyi uralom helyreállítását, a Mao Ce-tung korához való visszatérést emlegették. Pedig az államelnöki titulus csak afféle bokréta Hszi Csin-ping kalapján; hatalma nem ebből, hanem pártfőtitkári megbízatásából fakadt, ennek hosszát pedig írott szabályok eddig sem korlátozták. A legújabb fejlemények annyi újdonságot hoztak, hogy kiderült: Hszinek nemcsak az íratlan, de az írott szabályok felrúgásával kapcsolatban sincsenek különösebb skrupulusai.
Mindez tovább fokozza a Nyugat csalódottságát és tanácstalanságát, hiszen nagyon nem arra mennek a dolgok Kínában, amerre sokan remélték. Az 1990-es évektől a nyugati világ afféle axiómaként kezelte, hogy Kína áttér a piacgazdaságra, és integrálódik a világba. Hiszen olyan nincs, hogy egy ország gazdaságát a piaci erők irányítják, politikáját viszont egypárti diktatúra káderei. A kialakuló középosztály majd bele akar szólni az ország ügyeibe, és ha még az internet is elterjed, akkor aztán nincs olyan erő, amely ellen tudna állni az öntudatra ébredt netizenek (internetes polgárok) demokratikus nyomásának.
Csakhogy mindez tévedés volt, mert Kína nemigen akar máshol kitalált logika szerint működni. A piacot a stratégiailag fontos területeken begyűrte maga alá az állam, a középosztály szépen összeborult a kommunista párttal, az internet pedig nem a szabadság, hanem a még hatékonyabb kontroll terepe lett. Hszi Csin-ping minden elődjénél egyértelműbbé tette, hogy a Kínai Kommunista Pártnak esze ágában sincs kiengedni kezéből a hatalmat. Mindez minden bizonnyal Hszi Csin-ping nélkül is így alakult volna, de az nyilván az ő döntése, hogy két ciklusnál tovább szeretne hatalmon maradni.
Kína vezetői az elmúlt néhány ezer évben jórészt életük végéig ragaszkodtak trónjukhoz, ez alól csak az elmúlt két-három évtized volt kivétel. Ám az egyszemélyes hatalomgyakorlás kimenetele minimum kétesélyes. Ha valakinek olyan teljhatalma van, aminek nem látni a végét, az hatékonnyá teszi az ügyintézést, mert a döntéseket az érdekcsoportok nem képesek elszabotálni, és mindenki tudja, mi merre hány méter. Csakhogy az ilyen rendszerben a rossz döntéseket is ugyanolyan hatékonyan hajtják végre. Az egyeduralkodóknak nem nagyon meri senki megmondani, ha valami nem stimmel, így viszont – ha nem megvilágosodott bölcsről van szó – a téves információkra építve rossz döntéseket fog hozni.
A történelmi tapasztalat azt mutatja, különleges hatalomra kifejezetten tehetséges, felkészült és sikeres politikusok szoktak szert tenni, mert aki nem ilyen, azt klikkje, pártja, hadserege, népe nem engedi túlságosan megerősödni. Ha viszont valaki megkapja a szuperfelhatalmazást, akkor eltünedeznek mellőle a régi harcostársak meg a saját jogukon felemelkedett főemberek, akik még be mernek szólni neki, vagy akik ellensúlyaként szolgálhatnak. Maradnak a talpnyalók.
Hszi Csin-ping mindeddig sikeres vezetője volt Kínának. Első ciklusa alatt a gazdaság 50 százalékkal bővült, az ország tekintélye és befolyása tovább nőtt, a kínaiakat különösen irritáló korrupciót visszanyesték, s még a környezet védelméért is tettek fontos lépéseket. A munka java azonban csak ezután következik, és hamarosan meglátjuk, megmaradt-e a rendszer önkorrekciós képessége, amely hosszú távon tehet sikeressé egy országot. Az a tény, hogy „Hszi Csin-ping eszméi a kínai színezetű szocializmus új korszakáról” mind a párt, mind az állam alkotmányába bekerültek, arra utal: Kína erős emberétől nem áll távol tévedhetetlennek tartani magát. Hogy tényleg tévedhetetlen-e, az a következő években fog kiderülni, amikor az utóbbi hónapok személycseréi után teljes egészében a saját csapatával, a saját elképzelései szerint irányíthatja az országot. De ezzel persze a felelősség is egyedül az övé lesz.
