Balázs Zoltán: A demokrácia nem pacifista
Zordabbá válik a világ Európában, s ennek egyik jele, hogy az eddig pacifista államok és kormányok is egyre többet gondolnak a fegyveres, de legalábbis erőszakos konfliktusok lehetőségére.
A balkáni háborúk véget értek ugyan (egyelőre?), de a végvárképzet a migráció miatt most lett igazán erős. Az orosz fenyegetés következtében Svédországban a társadalmat háborúra készítik föl, s újra bevezették a sorkatonai szolgálatot; Észtországban és Litvániában el sem törölték. A Közel-Keleten és Afrikában az egykori gyarmattartók régóta harcban állnak, bár ezeket a harcokat a legprofibb osztagok folytatják, a közvélemény elől többnyire elzárva. Az amerikai elnök nyomására a NATO országai most már valószínűleg tényleg kénytelenek lesznek növelni katonai kiadásaikat, beleértve Németországot is, ahol egyébként már évek óta egyre erőteljesebben szerepel a napirenden a hadsereg siralmas állapota. Magyarországon is emelkedik a védelmi költségvetés, olykor hazai fejlesztésekről is hallani, s ott vannak a „hazafias nevelés” egyéb ötletei, részben intézkedései (például a hadkötelezettség 2015-ös visszaállítása).
Nem egészségtelen gondolat, hogy egy politikai közösség a védelmét állampolgárai kötelességtudatára és egymás iránti bizalmára alapozza. A demokrácia nem pacifista és nem antimilitarista berendezkedés. A klasszikus példa Svájc, de a többi európai semleges, ám erős és élő katonai hagyománnyal rendelkező országot is ide sorolhatjuk. Magyarország számára próba, hogy képes-e erre haladni.
Annyi bizonyos, hogy közelmúltunk, amely személyes emlékekben él, jóformán használhatatlan. Szinte csak szélsőséges véleményeket olvashatunk. Az egyik a kritikátlan nosztalgia, amely elfelejtkezik arról, hogy a Magyar Néphadsereg egy birodalom segédhadereje volt, motiváció nélkül, az ország érdekeitől elszakítottan. A másik a kritikátlan bírálat, amely elfelejtkezik például arról, hogy sokak számára a katonai szolgálat a társadalmi emelkedés eszköze is volt.
Ez az egyik szempont, amelyre érdemes jobban gondolni. Tudvalevő, hogy a magyar társadalomban jelentős zárványközösségek vannak, kitörési pontok nélkül. Sem a helyi oktatás, sem a közmunka nem perspektíva számukra, mert ezek nem változtatnak a helyhez kötöttségen, a homogén kulturális-társadalmi közegen. Könnyen lehet, hogy a társadalmi kohézió megteremtéséhez, a kapcsolati és modern élettudás átadásához, az egymás számára jobbára idegen társadalmi csoportok közötti ismeretek bővítéséhez drasztikusabb intézkedések is szükségesek lesznek. Ezek egyike lehet a hadsereg, sorkötelezettséggel. Nem kell föltalálni a spanyolviaszt. Meg lehet nézni az észt vagy az osztrák modellt is. A demokratikus hadseregek jelentős társadalmi változások hordozói és fenntartói tudtak lenni: miért ne lehetnének nálunk is azok?
S még egy gondolat: egy jól működő, az országhoz hű, tisztességes fegyveres testület – a tapasztalatok szerint – a józanabb és kiegyensúlyozottabb kormányzásnak is támasza lehet. Egy jól és becsületesen, indulatok nélkül végiggondolt, a társadalmi kohéziót elősegítő hadseregreformnak a zord idők még használhatnak is. De mint mondtam: ez bizony próba.
(Borítókép: Hozzátartozóik fényképezik az altiszteket a fővárosi Hősök terén tartott altisztavatáson 2018. július 8-án. Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
