Bilincsben táncolni Tajvanban

A tajvani gazdaságra nem lehet panasz, ha nem is dübörög, de legalábbis elzakatolgat, ám Caj és pártja népszerűsége mélyponton van, mert sok ígéret nem teljesült. Ebből azonban az ellenzéki Kuomintang se profitált, a választók belőlük is kiábrándultak. Idén ősszel helyhatósági választásokat tartanak, melyek már ráhangolódást jelentenek a 2020-as elnök- és törvényhozási választásokra, addigra viszont Cajnak villantania kéne valamit, ha újrázni akar.

A nemzetközi helyzet fokozódik. Egyrészt az Egyesült Államok olyan elnököt kapott Donald Trump személyében, aki az üzletember-mentalitásának megfelelően, nagyon úgy tűnik, Tajvant gyalogként használja a népi kínaiakkal folytatott sakkjátszmájában. Márpedig nem kell ahhoz FIDE-nagymesternek lenni, hogy tudjuk: egy átlagos sakkpartin mi történik a gyalogokkal, legkésőbb a végjátékban. Egyszóval nem biztos, hogy a szigetnek jó, ha az amerikai elnök ott hangoskodik körülötte. Másrészt Hszi Csin-ping kínai államelnök-pártfőtitkár épp mostanában ért fel a csúcsra, s Mao óta a legnagyobb hatalmú kínai vezetőként nem nagyon rejti véka alá, hogy országát globális szuperhatalomból még globálisabb és még szuperebb hatalommá kívánja tenni. Ennek része, hogy Tajvannak gyakorlatilag hetente megüzeni: ha nagyon feszegetik a függetlenségkérdést, arra csúnyán ráfaraghatnak. A mondanivaló alátámasztására néhány hete a kínai flotta éleslövészetet tartott a Tajvani-szorosban, s a légi és tengeri erők erőltetett ütemű fejlesztése önmagában is fenyegetés Tajvanra nézve. Merthogy a régi színházi bölcsesség szerint ha a színpadra felvonszolnak egy repülőgép-hordozót, az előbb-utóbb el fog sülni.

Persze az amerikaiak se restek: a szokásos fegyvereladások mellett nemrég a Trump-kormányzat arra is felhatalmazta az amerikai cégeket, hogy technológiát adjanak át Tajvannak új tengeralattjáró-programjához. A kongresszus mindkét háza egyhangúlag megszavazta a „tajvani utazási törvényt”, amely elhárítja az akadályokat az elől, hogy amerikai tisztviselők Tajvanra látogassanak vagy onnan kollégákat fogadjanak. Ha azonban az amerikai politikusok tényleg elkezdenek Tajvanra járogatni, az Kínából óriási indulatokat válthat ki. Mindezt olyan időszakban, amikor éppen elég baja van egymással a két nagyhatalomnak, a kereskedelmi háború még mindig el nem űzött rémétől kezdve az észak-koreai kérdésen át az iráni atomalku ügyében elkezdődött tuszkolódásig.

Caj tehát nincs könnyű helyzetben. Szavazói azt várják tőle, hogy a függetlenség irányába mozdítsa el a szigetet, amit viszont a kínai fenyegetés lehetetlenné tesz. Trumpban nem igazán bízhat, mert nála sose lehet tudni, hogy mikor áldozza be a szigetet mondjuk a kínai szójababexport-büntetővám visszavonásáért. A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a tajvaniak 37 százaléka pártolja a függetlenséget, 26 százaléka a status quo fenntartását és 24 százaléka a Kínával való egyesülést – ez azt mutatja, hogy képtelenség többséget felsorakoztatni bármilyen olyan döntés mögé, ami a sziget sorsát komolyan érinti. Marad a lavírozgatás belül a különböző vérmérsékletű szavazók, pártklikkek és gazdasági érdekcsoportok, kívül pedig a szuperhatalmak között.

E lavírozás egyik eszközeként kiterjedt gazdasági kapcsolatépítést folytatnak olyan térségekben, ahol eddig kevésbé voltak jelen, így mifelénk is. Az ilyen térnyerést a kínaiak se nézik rossz szemmel, hiszen a tajvani cégek jellemzően náluk is nagy befektetők és munkaadók, így nemzetközi terjeszkedésük nekik is jó. Mindennek nyertesei is lehetünk, hiszen dúsgazdag csúcstechnológiai vállalatok keresnek befektetési lehetőséget a régiónkban – jó lenne megcsípni közülük néhányat, ahelyett, hogy önként és dalolva bonyolult geopolitikai játszmákba bonyolódnánk.