Dél-Korea: veszélyes munkakör
Nincs könnyű dolga a mindenkori dél-koreai elnöknek. Egyrészt ott van a nyakán Észak-Korea, amely időnként felrobbant egy hidrogénbombát vagy kilő egy marha nagy rakétát. De hagyományos tüzérségi fegyverből is annyit sorakoztattak fel a határ északi oldalán, hogy az aktuális Kim atom nélkül is pár óra alatt rommá lőhetné Szöult és agglomerációját, ahol Dél népességének fele lakik. Az testvérek között is vagy 25 millió ember. Ezért nagyon nem mindegy, hogy egy déli elnök mit csinál.
Másrészt e munkakör kifejezetten veszélyes: van valami a rendszerben, ami különösen nehézzé teszi, hogy egy elnök ne bonyolódjon bele zaftos korrupciós ügyekbe. Ez nem is nagyon szokott sikerülni. Az előző elnök asszony, Pak Kunhje hivatali ciklusát sem tudta kitölteni, mert belebukott abba, hogy a döntéshozatalt kiszervezte sámán barátnőjének, aki aztán iszonyatos mennyiségű pénzt zsarolt ki a nagy koreai cégektől. Pak most éppen előzetesben várja első tárgyalását. Az őt megelőző elnök speciel szabadlábon van, neki csak a bátyját csukták le, amiért nem annyira apró pénzzé váltotta családi kapcsolatait. Az előtte szolgált elnök öngyilkos lett, elődjének és az ő elődjének a fiai kötöttek ki börtönben, az őket megelőző két elnök maga került kóterbe.
A probléma ott lehet – már amennyiben korrupt politikusok lebukása az –, hogy Dél-Koreában sajátos módon élnek együtt a hagyományok és a modern intézmények. Az 1960-as évekre vezethető vissza az állam és a gazdaság összefonódása: az akkori katonai diktátor, aki történetesen a bukott Pak Kunhje apukája volt, kiválasztott néhány családi céget, és állami hitelekkel, monopóliumokkal, támogatásokkal naggyá tette őket. Igazán naggyá, gondoljunk csak a Samsungra, a Hyundaira vagy az LG-re. E nagyvállalatok – az úgynevezett csebolok – nem voltak hálátlanok az őket támogató politikusoknak. Pak apukát aztán legfőbb bizalmasa egy vacsora alkalmával agyonlőtte.
A katonai diktatúrából idővel demokrácia lett, de a csebolok és a politika kapcsolata azóta sem lazult: a kormány megtesz egy-két szívességet, aztán hirtelen megjelenik egy kisebb-nagyobb összeg valamelyik politikusrokon számláján. Hiába, a kampány drága, a pereputty pedig igencsak kiterjedt. A családi és baráti kapcsolatoknak az üzleti és a politikai életben is óriási szerepük van. Ha valaki magas pozícióba jut, annak erkölcsi kötelessége álláshoz, megrendeléshez, pénzhez juttatni a rokonokat, barátokat, volt iskolatársakat. Az utóbbiaknak pedig kötelességük a végsőkig lojálisnak lenni pártfogójukhoz.
Adott tehát az állam és a gazdaság összenövése, illetve a pereputty helyzetbe hozásának kötelessége. Mindez rengeteg korrupciós kísértéssel jár. A gondot fokozza, hogy a koreai elnök csak egy ciklust tölthet hivatalában, így nem kell az újraválasztással törődnie, „most vagy soha” mentalitással igyekezhet gondoskodni magának és népes baráti körének elnöksége utáni megélhetéséről. Másrészt az utóbbi évtizedekben kialakult a szabad sajtó, a néha egész ütős nyomozásokra képes ügyészség, illetve egy lelkes társadalmi réteg, amely nem szereti, ha a klánok ellopják a pénzét. Volt, hogy Pak Kunhje ellen másfél-kétmillió ember vonult az utcára. Vagyis arrafelé nem lehet következmények nélkül lopni.
A tankönyvek szerint a korrupciós ranglistákon olyan mélyen tanyázó ország, mint Dél-Korea, nem lehetne a világ egyik leggazdagabbja. Ahogy egy olyan nepotista monstrum, mint például a Samsung – amelynek vezetője pár hete kapott öt év letöltendőt – sem lehetne évtizedek óta a világ egyik leginnovatívabb vállalata. A koreai modell mégis egész jól elműködget, bár a titkát még nem sikerült megfejteni. Valószínűnek tűnik, hogy önmagában a korrupció és a nepotizmus nem tesz senkit gazdasági és csúcstechnológiai nagyhatalommá, így a koreai minta követését nem föltétlenül itt érdemes kezdeni.
