valasz.hu/vilag/ez-a-megallapodas-gyengiti-a-kontinens-gazdasagi-versenykepesseget-60403/

http://valasz.hu/vilag/ez-a-megallapodas-gyengiti-a-kontinens-gazdasagi-versenykepesseget-60403/

Ezért nem beteg a horvát futball

/ 2018.07.24., kedd 09:40 /
Ezért nem beteg a horvát futball

Miért egy 4,2 milliós kis nemzet játszott a foci-világbajnokság döntőjében? És miért nem, mondjuk, egy tízmilliós? Hogyan lehet Horvátország ennyire sikeres a világ legnépszerűbb sportjában, amikor a futballélet ott is velejéig korrupt?

A horvátok fantasztikus szereplésébe itthon mindenki azt lát bele, amit csak szeretne. A döntő a politikai ellentáborok értelmezésében nem is egyszerűen futballmeccs volt, hanem legalábbis a gyökértelen multikulturalizmus és az ordas nacionalizmus élet-halál harca. A mindössze jó négymilliós Horvátország második helye pedig mintha nem is csak a horvátok diadala volna, hanem az egész térségé.

A magyar kormányfő még a döntő előtt beszélt arról, mennyire fellelkesítette a horvát siker, hiszen bebizonyította, „nagy a lemaradásunk, de nem mozgunk más dimenzióban, senki nem tud olyan okot, olyan érvet mondani, ami lehetetlenné tenné, hogy a magyar futball utolérje a horvátot”. Orbán Viktor szerint az olyan műhelyeknek, mint a Puskás Akadémia, még nyolc-tíz évre van szükségük, hogy elárasszák remek magyar labdarúgókkal a világot, de ennek a reménynek a beteljesülését kétségbe vonja az, hogy ugyanerre 2007-ben is hét-nyolc évet mondott. A futballrajongó miniszterelnök a horvát sikerből levonta azt a tanulságot is, hogy „a pénz nem minden” és „jó klubfutball nélkül a válogatott sem lehet jó”. A horvát siker titkának feltárását kezdhetjük is ezzel a két állítással, megjegyezve, hogy e sorok írójának két fia is focizik az év nagy részében magyar, az iskolai szünetekben meg horvát fociegyesületekben: a harmadosztályú Jadran Porečben és az első osztályú pulai NK Istra 1961-ben.

Hajtás, pajtás

A tízcsapatos első osztály második felében tanyázó NK Istrának ahány meccsét láttam, az mind erősen árnyalja a képet, hogy a horvát klubfutball különösen jó volna; nem csoda, ha a 23-as horvát vb-keretből csak ketten játszanak a hazai bajnokságban. S ők ketten is csak statisztaszerepet kaptak a világbajnokságon, mert a kulcsszereplők olyan európai topcsapatokból érkeztek, mint a Barcelona, a Real és az Atletico Madrid, meg egy rakás nagynevű olasz és német egyesület.

A horvát ligában a meccsek többnyire elég gyatrák, bár küzdelemben és akarásban nincs hiány, jó megoldásokban annál inkább. Miközben a színvonalban és ebből következően a nézők számában nincs sok különbség egy magyar meccshez képest, a játékosokat nézve nagyon is van. Az Istra 29 fős keretében mindössze három nem horvát (vagy nem boszniai horvát) játékos szerepel. Összehasonlításképpen: a Puskás Akadémia 26 fős keretében 11 nem magyar. Az egyik helyen tehát tíz százalék a külföldiek aránya, a másikon 42, pedig az előbbinek nem is vállalt feladata a nemzeti utánpótlás kinevelése. A horvát klubfutball annyiban jobb, hogy legalább az első négy csapat – a Dinamo Zagreb, a Hajduk Split, a Rijeka és a Mészáros Lőrinc többségi tulajdonában lévő Eszék – nem pofozóbábuk a nemzetközi kupákban, hanem komolyan veendő ellenfelek, akiknek nem szokott már nyáron véget érni a kupaszezon.

Összességében tehát a nagyvárosi csapatok, azaz a Zágráb, a Split és a Rijeka kivételével a horvát egyesületeknek nincs pénzük külföldi játékosokra, csak hazaiakra, ami azt is jelenti, hogy a hazaiaknak sem tudnak túl sokat fizetni. Nincs pénzük stadionokra sem; igaz, a pulai például a horvát átlaghoz képest egész jó állapotban van – hiszen az országban egy csomó helyen szinte romokban fociznak –, de nem hasonlítható egyetlen nemrégiben átadott magyar ékszerdobozhoz sem.

Amikor tehát a magyar kormányfő azt mondja, a pénz nem minden, abban egyrészt igaza van, másrészt éppen az a legnagyobb különbség a magyar és a horvát modell között, hogy miként lehet bennük pénzhez jutni. És ezt különösen élesen mutatja be a horvát sporttörténelem legnagyobb korrupciós ügye. Mert bizony amiképpen a magyar futball állandó jelzője a korrupt, ugyanez áll a horvátra is. Nem nagyon beszélgettem fociról olyan horváttal, aki ne a száját húzva utalt volna a labdarúgás, a korrupció és a politika kapcsolatára. Ám miközben a korrupció természetesen mindig rossz, ez nem jelenti azt, hogy minden korrupciós forma ugyanannyira volna kártékony. Kína vagy Dél-Korea is korrupt, meg a legtöbb afrikai ország is, az előbbiek mégis fejlődtek a korrupció ellenére, az utóbbiak meg nem.

A horvát labdarúgást és a szurkolókat megrázó eset főszereplője a horvát foci keresztapja, Zdravko Mamić, aki hosszú ideig volt a Dinamo vezetője és a horvát fociszövetség erős embere. Mint kiderült, milliárdokat sikkasztott el a külföldre eladott játékosok után befolyó összegekből. A legnevesebb eset a most a világbajnokság legjobb játékosává választott Luka Modrićé, illetve a védő Dejan Lovrené. Mamićet a bíróság hat és fél év börtönre ítélte, mire – horvát–bosnyák kettős állampolgárként – átszökött Boszniába, és magát az ottani Mária-jelenések állítólagos helyszínén, Međjugorjében meghúzva harcol a kiadatása ellen. Külön érdekessége a történetnek, hogy az ügy miatt még Modrić is börtönbe kerülhet, mert hamisan tanúskodott Mamić védelmében.

Miközben a nagypolitikába is belefolyó, korrupt és arrogáns Mamićnál nehéz ellenszenvesebb figurát találni, van egy alapvető különbség közte és a magyar foci környékén sertepertélők között. Mamić és bűntársai abból tudtak lopni, hogy nagyon jó, külföldön is piacképes játékosokat neveltek ki. Mégpedig bizarr ösztönzőként minél jobbakat képeztek, annál többet nyúlhattak le. Ezek után talán érthető, miként is lehetséges, hogy a mostani 23 fős vb-keretből 14 játékos lépett pályára valaha a Dinamóban, s közülük tízen egyenesen a fővárosiak fociakadémiáján nevelkedtek. Vagyis az egész horvát futballmodell, a korrupciótól teljesen függetlenül kiscsapattól nagycsapatig arra épül, hogy nagyon jó játékosokat kell nevelni, és el kell adni őket külföldre. És ezzel tisztában vannak a játékosok is. Tudják, ha jó pénzt akarnak keresni, akkor külföldre kell kerülniük. Már a pulai gyerekek utánpótlásedzésein is ezt a komolyságot látni, elképesztő alázattal és fegyelemmel követik az edző utasításait, sokkal nagyobb a fegyelem, a hajtás, mint Magyarországon.

A legjobb itthon

A fentiekkel szemben a magyar modell épp azon alapszik, hogy egyáltalán nem érdemes külföldre menni, hiszen a magyar klubokba teljesítménytől függetlenül ömlik a pénz, s a magas fizetésekből kényelmesen meg lehet élni – még a cserepadon is. Minek küzdjön egy magyar játékos, és kezdjen el a belga, holland vagy osztrák bajnokságban bizonyítani, idegen környezetben a csapatba kerülésért brusztolni, hogy talán majd évekkel később és nagy szerencsével legyen belőle valaki, ha itthon ennél sokkal kevesebb erőfeszítéssel is kiválóan megélhet?

Horvátországban már csak azért is sokkal inkább személyes kitörési pont a futball, mert – bár ez odalátogató turistaként nem szokott feltűnni – valójában Zágráb és a tengerpart kivételével nagyon is szegény országról van szó, ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem közelebb áll a bolgárhoz, mint a magyarhoz. Ráadásul az ország elmúlt évtizede döbbenetesen sikertelen volt. Csak mostanában kezd kilábalni a végeláthatatlan gazdasági válságból, s továbbra is egyszerre sújtja a kivándorlás, az alacsony születésszám és a fiatalkorúak ijesztően magas munkanélkülisége – mindez Európa élmezőnyébe tartozó, csaknem magyar szintű öngyilkossági mutatókkal.

Vagyis az itt felnövő fiatalnak a sport gyakran az egyetlen kitörési pont. És ez nem csak a focin látszik. A horvátok kiválóak kézi-, vízi- és kosárlabdában, meg teniszben is. Azaz minden labdajátékban, amiben persze kétségkívül a genetikának is van némi szerepe. Ezek ugyanis olyan sportok, ahol a magasság fontos, márpedig a horvát férfiak 180 centi feletti átlagmagasságukkal Európában kiemelkedően hórihorgasnak számítanak, csaknem öt centit vernek a magyarokra. Szóval Horvátország nemcsak focinemzet, hanem általában is sportnemzet: a riói olimpia éremtáblázatán mögöttünk öt hellyel lemaradva a 17. helyen végeztek – miközben a tízmilliós Magyarország 15, a négymilliós Horvátország 10 érmet szerzett.

Egy ilyen fiatal, sok traumát átélt országban egész más tétje van a futballnak még a közönség szemében is. Ez jól látható volt, amikor egy belga osztálykirándulás résztvevőivel együtt néztem Poreč belvárosában a harmadik helyért folyó meccset. A fehér bőrű belga fiúk és lányok okostelefonjukból fel-felpillantva udvarias tapssal köszöntötték a belga gólokat, amellyel a csapat történelme legjobb eredményét érte el. Eközben Horvátország már a legjobb nyolc közé jutást eksztázisban ünnepelte.

A szegénység és a sport mint kitörési pont azt is jelenti, hogy bármennyire könnyű szembeállítani egymással a horvát és a nyugat-európai focicsapatokat azon az alapon, hogy az egyikben csak bennszülött játékosok játszanak, a másik pedig tele van bevándorlókkal, valójában a horvát játékosok sok szempontból jobban hasonlítanak a nyugati csapatok szegény migránscsaládokból érkezett sötét bőrű sztárjaira, mint a nyugati többségi társadalmak középosztályból érkezett, jó illatú gyerekeire. Főleg ha azt nézzük, hogy a horvát játékosok egy része is menekült. Modrić családja a polgárháború miatt kényszerült elhagyni otthonát, nagyapját lelőtték; emlékezetes a nyilatkozata: „A háború erősebbé tett. Minket nem könnyű megtörni.” De a másik legnagyobb sztár, Ivan Rakitić is szó szerint migráns, szülei Horvátországból, illetve Boszniából települtek át Svájcba, Rakitić már ott született, s ugyanúgy svájci nevelés, mint a svájci válogatott albánjainak többsége. Vagyis sok játékosnak idegen környezetben, hátrányból, nyomás alatt kellett megállnia a helyét – nem csoda, hogy ugyanerre képesek voltak a vb meccsein is.

Haza és haladás

Az etnikai homogenitás, a háború és a fiatal államiság miatt ezeknek a játékosoknak egész más a kapcsolatuk a válogatottal, mint a migrációs hátterű nyugati focistáknak. Hírhedtté vált az argentinok elleni győzelem után az öltözőben készült videó, amelyen horvát játékosok egy olyan zenész dalát éneklik, aki polgárháborús harcosból lett rocksztár (művészneve a géppisztoly után Thompson), s rajong az usztasákért, az említett dal is az egykori militáns szélsőjobboldali mozgalom köszöntésével, a Kitartás magyar megfelelőjével kezdődik. Vagy kicsit pozitívabban nézve ugyanezt, ahogy Igor Štimac, egykori kiváló focistából lett vezetőjük mondta: „Itt elképzelhetetlen, hogy valaki nem énekli a himnuszt. A horvát játékosoknak van nemzeti büszkeségük, és tudják, harcolniuk kell.”

A csapat szempontjából szerencsésen találkozott az individualizmus, az egyéni keménység és harcedzettség, a felemelkedés kulcsát jelentő egyéni ambíciók, plusz a nemzeti érzés, amely különösen a hosszabbításokban adott láthatóan hatalmas erőt. Franjo Tuđman, az első horvát elnök mondta, hogy a futballgyőzelmek ugyanúgy alakítják egy nemzet identitását, mint a háborúk.

Persze a valószínűleg legfontosabb magyarázat egyben a legunalmasabb is: az, hogy a siker önmagát táplálja. A magyarok sem valami speciális gén miatt lettek sikeresek úszásban vagy vízilabdában, hanem mert öngerjesztő folyamat indult be. Ha egy csapat sikeres, akkor népszerű is, a népszerűség miatt sok fiatal akarja elkezdeni az adott sportot, a sok jó játékosból sok jó edző is lesz, aki tud foglalkozni ezekkel a fiatalokkal. Kialakulnak jó szakmai műhelyek, a tehetségeket felfedezik, nem kallódnak el. Horvátországban már az iskolában sok csapatsportot tanítanak, s figyelik, hogy a gyerekek melyikben a legtehetségesebbek.

„A térségben a horvát edzők a legképzettebbek” – dicsekszik Danijel Jumić egykori ifiválogatott, a Jadran Poreč vezetője a Heti Válasznak. Szerinte a magyar gyerekek harcosak, erősek, de technikailag nem elég jók. Nyár elején volt egy hagyományos tornájuk 11 éves gyerekeknek, amelyen két magyar csapat is indult, sőt a DVTK és az Újpest az élen is végzett. Ami jól hangzik, csak hát azok a magyar élvonalból jöttek, az ellenfeleik viszont legalább két osztállyal lejjebb játszó kiscsapatok, és ahhoz képest elég szoros mérkőzéseket játszottak.

Felhívás!
Ha szeretné támogatni lapunk újraépülését, kérjük, támogassa szerkesztőségünket a Heti Válasz Kiadó Kft. 11794008-20532422-es bankszámlaszámán.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.