Hé, hatvannyolc!
Ha a mai nyugat-európai politika jellegzetességeiről esik szó, hamar felmerül a „hatvannyolcasok” felelőssége, döntő hatásuk az elmúlt évtizedekre.
Barátaik szerint ők szabadították ki a második világháború utáni korszak társadalmait a konzervatív restauráció kényszeréből, akik szembeszálltak a formális hierarchiával, akik valóban néven nevezték a náci korszak felelőseit – s persze akik megszabadították kortársaikat a fölöslegesnek vélt szexuális konvencióktól. Ellenségeik ugyanakkor felelőssé teszik őket a társadalmak kohéziójának szétveréséért, a parttalan relativizmusért, a „Te is más vagy, te sem vagy más” világának nemzeti, vallási és etnikai sajátosságokat semmibe vevő uralmáért. Akik részesei voltak a hatvannyolcas megmozdulásoknak, és később meghatározó szerepet játszottak a politikában, tudományban, sajtóban, mára a nyugdíjkorhatárhoz közelítenek vagy már el is hagyták. Hatásuk azonban korántsem múlt el, s ez nem pusztán a baloldali és a zöldpártok politikáján látszik.
A „hatvannyolcas” megjelölés annyiban helyes, hogy a nagyjából másfél évig tartó eseménysorozat dandárja 1968-ra esett. Ez volt az az év, amikor az egyetemisták lázadása a tetőfokára hágott, összhangban a vietnami háború ellen tiltakozók kórusával, majd a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulása ellen tüntetőkével. A megmozdulások eszkalálódása szempontjából azonban a kulcsdátum 1967. június 2. volt, amikor egy civil ruhás rendőr tölténye megölte Benno Ohnesorg berlini egyetemistát. A perzsa sah látogatása ellen a nyugat-berlini opera előtt felvonuló egyetemisták szétkergetése közben dörrent a halálos lövés, aminek okát évtizedeken át senki sem értette, a rendőrt mentegetve igyekeztek eltussolni az ügyet. Az eset a diákmozgalom radikalizálódását eredményezte. Ebből alakult ki a hetvenes évek német társadalmát rettegésben tartó Baader–Meinhof-csoport, későbbi nevükön a Vörös Hadsereg Frakció terrorszervezet.
Ötven évvel később másfajta terrorveszély miatt szorong a világ, a tehetetlenség érzése azonban hasonló. Párizs, Marseille, Berlin, Manchester, London polgárai okolhatják a bevándorlást, országuk gyarmattartó múltját vagy akár saját „hatvannyolcasaik” korábbi belbiztonsági engedékenységét, vakhitét a civilizációk békés együttélésének lehetőségében. Az állami erőszakszervezetek megerősítése kézenfekvő, a nemzetközi összefüggések feltárása nélkülözhetetlen. Teljes biztonság persze sosem lesz, a valós érdekek, szándékok megismerése szempontjából pedig az 50 évvel ezelőtt eldördült lövés hátterének alaposabb megismerése nem sok jót sejtet. A rendszerváltáskor kiderült, hogy a kommunista titkosszolgálatok minden mozgalmat támogattak, ami hozzájárult a nyugati társadalmak destabilizációjához. Az viszont csak a közelmúltban vált világossá, hogy Benno Ohnesorg gyilkosa a keletnémet Stasi ügynöke volt.
A Nagy Testvér minden bizonnyal kortalan, de vajon most honnan figyel?
