Herr Trump esete a ki- és bevándorlással
Donald Trump beiktatásának közeledtével egyre nagyobb figyelem kíséri a jövendő elnök és az új adminisztráció magas rangú tisztviselőinek nyilatkozatait.
A megértést nagyban hátráltatja azonban, hogy Trump mondatainak indulatossága mostanság – a kármentés jegyében – már kiegészül miniszterjelöltjeinek józanabb nyilatkozataival. A megválasztott elnök és az emberei állásfoglalásai gyakran szöges ellentétben állnak egymással, mintha csak egy furcsa szereposztásnak megfelelően történne mindez.
Az elmúlt napokban is bőven volt ilyen eset, ezúttal erős külpolitikai hangsúlyokkal. Azzal, hogy az új elnök szinte egy levegővétellel minősítette feleslegesnek a NATO-t, haszontalannak az Oroszország elleni szankciókat, a német kancellár menekültpolitikáját pedig katasztrofális hibának, sikerült még azelőtt belegyalogolnia legerősebb európai szövetségeseibe, hogy a hatalomgyakorlás elkezdődött volna. Hogy mindez tudatos üzenet-e vagy Trump-féle verbális „szertelenség”, egyelőre nem tiszta. Ugyanakkor az indulatos, olykor szenvedélyes elnöki mondatokra érkező németországi reakció igen papírízű, hivatalos. A német politika mintha nem akarná felvenni a kommunikációs kesztyűt: csak a szikár diplomatikus szöveget ismételgetik: tanulmányozzák a javaslatokat – szenvtelen tárgyilagossággal.
Ezt a német szenvtelenséget a Trump família már megtapasztalhatta egyszer, s ez súlyos következményekkel járt a család történetére nézve. Történt ugyanis, hogy 1885-ben, amikor a kivándorlási hullám a tetőpontjára hágott, Rajna-vidék–Pfalz tartomány Kallstadt nevű városkájából a 16 éves Friedrich Trump is felkerekedett, hogy az otthoni fodrász- vagy vincellérkarrier helyett az Újvilágban próbáljon szerencsét. A kivándorlás a társadalmi felemelkedés lehetőségét kínálta, ami be is jött, hiszen az új elnök nagyapja az aranyásók által teremtett keresletet kihasználva sikeres vendéglőt és „lányos házat” működtetett, s hamarosan az amerikai állampolgárságot is megkapta.
Többször is hazalátogatott szülővárosába, s feleséget is onnan választott, akit azonban új hazájában honvágy gyötört. Így hát Friedrich Trump – vagyonát pénzzé téve – hitvese német honleányi érzületének engedve 1904-ben hazatelepült. Vagyis csak települt volna. A német hatóságok ugyanis megtagadták tőle a repatriálás lehetőségét, mivel szülőföldjének elhagyása a hivatalnokok számára inkább a hadkötelezettség előli menekvésnek tűnt fel. Hiába volt tehát a hazafias érzelem, a hazatelepítésre szánt vagyon, a kallstadti hivatalnokok könyörtelen szenvtelenséggel szereztek érvényt a törvény betűjének, és visszaküldték Trumpékat az Egyesült Államokba. Sosem fogjuk megtudni, mivé fejlődhetett volna a családi vállalkozás a pfalzi szőlőhegyek tövében; a tengerentúlon felhalmozott mesés vagyon mindenesetre megkönnyíthette a mostoha anyanemzet döntését követő vigasztalódást.
Hogy az új elnök sokáig svéd származásúnak mondta magát, ezek után nem meglepő. Európa vezető hatalmához fűződő kapcsolatainak alakítását azonban mindenképpen érdemes volna kiemelni a családtörténeti összefüggésből.
