Jelentés a rezervátumból
Balla Károly eddigi életében kétszer váltott hazát. Először 1968-ban, amikor 34 évesen úgy érezte, egy percig sem tudja tovább szívni a magyarországi diktatúra levegőjét.
Egy bécsi turistaútról ezért nem tért vissza; a szökést úgy intézte, hogy távozásáról felesége és két gyermeke is csak utólag értesüljön. Az itthon maradottak négy kínkeserves év után kaptak útlevelet, hogy az időközben Amerikában letelepedett családfő után mehessenek.
Balláék a New York melletti New Brunswickban rendezkedtek be. Károly szerszámkészítő lett, Ágnes takarított, mosogatott, szombatonként egy magyar iskolában tanított, majd megalapította a magyar óvodát. Tagjai voltak honfitársaik helyi egyházközségének és a szintén nemzeti alapon szerveződő cserkészetnek - amikor az asszonyt operálni kellett, vért is tőlük kapott, mert amúgy súlyos dollárokat kellett volna fizetnie érte.
Ha lehet így mondani, nem amerikai magyarok, hanem Amerikában élő magyarok lettek. Különösen Ágnes illeszkedett be nehezen; sokáig a nyelvet sem tanulta meg, és a honvágy annyira gyötörte, hogy New Brunswick egyik városrészét Rózsadombként, a Rariten folyót Dunaként, annak túlsó felét Budaként emlegette, a 22-es út üzletsorát pedig csak Nagykörútnak volt hajlandó nevezni.
Fiuk, a kivándorláskor 12 éves Zsolt is nehezen barátkozott meg a környezettel. Eleinte csak magyar könyveket olvasott, otthoni barátaival levelezett, sőt egyikükkel még sakkozott is levélben; még az sem zavarta, hogy egy-egy következő lépésre két hetet kell várni.
A szülők három évtizedet éltek odakint, ám mindvégig tudták: egyszer haza fognak jönni. Erre nyugdíjaskorukban, tíz éve látták elérkezettnek az időt. Ekkor kellett meghozniuk a másik sorsfordító elhatározást: otthagyják-e időközben felnőtté vált és az amerikai életformába egyre inkább beleilleszkedő gyermekeiket.
Majd' a szívük szakadt bele a döntésbe, de valami ellenállhatatlan erő hazahúzta őket. Visszaköltöztek hát Budapestre, még ha tudták is: miközben ott sosem tudtak igazán gyökeret verni, innen már csaknem visszavonhatatlanul kiszakadtak. Egykori házukat is lebontották, helyén ma irodaépület terpeszkedik a Kerepesi úton.
Utóbb aztán Zsolt is válaszút elé került: magyarországi magyar feleségével az óhazában vagy odaát alapítson családot. New Brunswickban kezdték, majd néhány év múlva ők is Budapestre költöztek - és ez akkora törés volt a fiú életében, mint amekkorát a szüleinek okozott az amerikai kivándorlás. Zsolték most itt próbálnak boldogulni, de a családfő, közel ötvenéves fejjel, az amerikai viszonyokhoz szokott mentalitással, nemigen válogathat az állások között.
A Balla fiú dilemmájában sok más sorstársa osztozik. Azon negyvenes, ötvenes nemzedék tagjai ők, akiknek szülei a szocializmus idején hagyták el hazájukat és teremtettek egy kis rezervátumszerű Magyarországot a tengerentúlon. Sajátos kulturális jegyek jellemzik ezt a közösséget. Amikor kivándoroltak, kimerevített felvételként vitték magukkal a távozásuk idején létező - ám később szükségképpen változó - Magyarország képét, melyet sokan változatlan formában próbáltak megőrizni és gyermekeiknek továbbadni. Utóbbiak mára felnőttkorba értek, és immár nemcsak - olykor görcsös igyekezetként megélt - szülői örökségként, hanem egyre inkább szabad választásként tekintenek magyarságukra.
Ennek a korosztálynak az útkereséséről szól az a minap bemutatott dokumentumfilm is, amelyet Pigniczky Réka készített Inkubátor címmel. A negyvenéves rendező az Egyesült Államokban született, így maga is megtapasztalta azt a zárt burkot, amelyben kortársaival együtt felnőtt. Azt a közeget, amelyben csaknem mindenki kereszténynek vallotta magát, jobbára kisgazda hagyományt ápolt - és mindenekfelett: kommunistaellenes volt. Azt a világot, melyben hétköznap élték az amerikai iskolások életét, majd a hétvégén szüleik zsúfolt kisbuszba ültették és elvitték cserkészkedni őket a magyar barátaikkal. És azokat az ifjúkori éveket, amelyekre valaki úgy emlékszik a filmvásznon, hogy csak azért olvasta el szívesen a magyar újságokat, mert szülei megígérték neki: utána elmehet a McDonald'sba.
A film keretjátéka egy előadás: 1984-ben amerikai magyar fiatalok a Sierra Nevada hegységben bemutatták az István, a király rockoperát - hogy negyedszázad elteltével, tavaly nyáron ismét összegyűljenek a helyszínen. A nosztalgiatalálkozó nemcsak arra adott alkalmat, hogy a vállaltan botcsinálta énekesek ismét műsorra tűzzék az alkotást, hanem arra is, hogy - a korabeli és a mostani darab szereplőjeként - Pigniczky Réka édes-bús kettős kötődésükről faggassa őket.
Bensőséges hangulatú alkotás született, melyben a szereplők őszintén vallanak többes identitásuk örömeiről és kihívásairól. "Én például már zsír amerikai vagyok" - magyarázza lapunknak a rendező sajátos tengerentúli hangsúllyal, hogy miközben húsz éve kisebb-nagyobb megszakításokkal Magyarországon él, mennyire meghatározóak egyesült államokbeli gyökerei. Az ő élete és a filmje is ugyanarról a tapasztalatról tanúskodik: arról, hogy mennyire nehéz egyszerre két hazát teljes értékűen a magunkénak vallani - hiszen az "amerikai magyar" szóösszetételben a hangsúly nem csupán az idegen akcentus miatt kerül szükségképpen egyik vagy másik helyre.
Balláék a New York melletti New Brunswickban rendezkedtek be. Károly szerszámkészítő lett, Ágnes takarított, mosogatott, szombatonként egy magyar iskolában tanított, majd megalapította a magyar óvodát. Tagjai voltak honfitársaik helyi egyházközségének és a szintén nemzeti alapon szerveződő cserkészetnek - amikor az asszonyt operálni kellett, vért is tőlük kapott, mert amúgy súlyos dollárokat kellett volna fizetnie érte.
Ha lehet így mondani, nem amerikai magyarok, hanem Amerikában élő magyarok lettek. Különösen Ágnes illeszkedett be nehezen; sokáig a nyelvet sem tanulta meg, és a honvágy annyira gyötörte, hogy New Brunswick egyik városrészét Rózsadombként, a Rariten folyót Dunaként, annak túlsó felét Budaként emlegette, a 22-es út üzletsorát pedig csak Nagykörútnak volt hajlandó nevezni.
Fiuk, a kivándorláskor 12 éves Zsolt is nehezen barátkozott meg a környezettel. Eleinte csak magyar könyveket olvasott, otthoni barátaival levelezett, sőt egyikükkel még sakkozott is levélben; még az sem zavarta, hogy egy-egy következő lépésre két hetet kell várni.
A szülők három évtizedet éltek odakint, ám mindvégig tudták: egyszer haza fognak jönni. Erre nyugdíjaskorukban, tíz éve látták elérkezettnek az időt. Ekkor kellett meghozniuk a másik sorsfordító elhatározást: otthagyják-e időközben felnőtté vált és az amerikai életformába egyre inkább beleilleszkedő gyermekeiket.
Majd' a szívük szakadt bele a döntésbe, de valami ellenállhatatlan erő hazahúzta őket. Visszaköltöztek hát Budapestre, még ha tudták is: miközben ott sosem tudtak igazán gyökeret verni, innen már csaknem visszavonhatatlanul kiszakadtak. Egykori házukat is lebontották, helyén ma irodaépület terpeszkedik a Kerepesi úton.
Utóbb aztán Zsolt is válaszút elé került: magyarországi magyar feleségével az óhazában vagy odaát alapítson családot. New Brunswickban kezdték, majd néhány év múlva ők is Budapestre költöztek - és ez akkora törés volt a fiú életében, mint amekkorát a szüleinek okozott az amerikai kivándorlás. Zsolték most itt próbálnak boldogulni, de a családfő, közel ötvenéves fejjel, az amerikai viszonyokhoz szokott mentalitással, nemigen válogathat az állások között.
A Balla fiú dilemmájában sok más sorstársa osztozik. Azon negyvenes, ötvenes nemzedék tagjai ők, akiknek szülei a szocializmus idején hagyták el hazájukat és teremtettek egy kis rezervátumszerű Magyarországot a tengerentúlon. Sajátos kulturális jegyek jellemzik ezt a közösséget. Amikor kivándoroltak, kimerevített felvételként vitték magukkal a távozásuk idején létező - ám később szükségképpen változó - Magyarország képét, melyet sokan változatlan formában próbáltak megőrizni és gyermekeiknek továbbadni. Utóbbiak mára felnőttkorba értek, és immár nemcsak - olykor görcsös igyekezetként megélt - szülői örökségként, hanem egyre inkább szabad választásként tekintenek magyarságukra.
Ennek a korosztálynak az útkereséséről szól az a minap bemutatott dokumentumfilm is, amelyet Pigniczky Réka készített Inkubátor címmel. A negyvenéves rendező az Egyesült Államokban született, így maga is megtapasztalta azt a zárt burkot, amelyben kortársaival együtt felnőtt. Azt a közeget, amelyben csaknem mindenki kereszténynek vallotta magát, jobbára kisgazda hagyományt ápolt - és mindenekfelett: kommunistaellenes volt. Azt a világot, melyben hétköznap élték az amerikai iskolások életét, majd a hétvégén szüleik zsúfolt kisbuszba ültették és elvitték cserkészkedni őket a magyar barátaikkal. És azokat az ifjúkori éveket, amelyekre valaki úgy emlékszik a filmvásznon, hogy csak azért olvasta el szívesen a magyar újságokat, mert szülei megígérték neki: utána elmehet a McDonald'sba.
A film keretjátéka egy előadás: 1984-ben amerikai magyar fiatalok a Sierra Nevada hegységben bemutatták az István, a király rockoperát - hogy negyedszázad elteltével, tavaly nyáron ismét összegyűljenek a helyszínen. A nosztalgiatalálkozó nemcsak arra adott alkalmat, hogy a vállaltan botcsinálta énekesek ismét műsorra tűzzék az alkotást, hanem arra is, hogy - a korabeli és a mostani darab szereplőjeként - Pigniczky Réka édes-bús kettős kötődésükről faggassa őket.
Bensőséges hangulatú alkotás született, melyben a szereplők őszintén vallanak többes identitásuk örömeiről és kihívásairól. "Én például már zsír amerikai vagyok" - magyarázza lapunknak a rendező sajátos tengerentúli hangsúllyal, hogy miközben húsz éve kisebb-nagyobb megszakításokkal Magyarországon él, mennyire meghatározóak egyesült államokbeli gyökerei. Az ő élete és a filmje is ugyanarról a tapasztalatról tanúskodik: arról, hogy mennyire nehéz egyszerre két hazát teljes értékűen a magunkénak vallani - hiszen az "amerikai magyar" szóösszetételben a hangsúly nem csupán az idegen akcentus miatt kerül szükségképpen egyik vagy másik helyre.
Jelentés a rezervátumból
