Marokkó: ahol csak a fű nő | Válasz.hu
valasz.hu/vilag/igy-meg-senki-sem-magyarazta-el-miert-onaltatas-hogy-a-migransbefogadassal-segitunk-a-vilag-szegenyein-120340

http://valasz.hu/vilag/igy-meg-senki-sem-magyarazta-el-miert-onaltatas-hogy-a-migransbefogadassal-segitunk-a-vilag-szegenyein-120340

Marokkó: ahol csak a fű nő

/ 2018.01.10., szerda 17:38 /
Marokkó: ahol csak a fű nő

A marokkói Rif-hegység földje agrárkülönlegesség: semmi nem terem meg benne marihuánán és terroristán kívül. Barcelona, Brüsszel, Párizs – szinte minden európai iszlamista merényletnek voltak idevalósi elkövetői. Nem csoda: ritkán jön össze ennyi probléma egy helyen.

„Szállítok hasist Angliába, Spanyolországba, Belgiumba. Lehetne Magyarországra is” – győzköd Driss, aki bármelyik hitelminősítő intézetnél pontosabban látja, hogy Magyarország jobban teljesít. A szállítás nem lehet probléma, naponta tucatnyi komp köti össze Marokkót Európával. „Száz kiló kell? Százat küldök. Amennyit akarsz.”

Megállapodásunk a déli nyitás zajos sikere volna, de emberfeletti önmegtartóztatással nemet mondok. Driss azért a kezembe nyomja a telefonszámát, ha meggondolom magam, és ad két adag ingyenes termékmintát is, mintha csak samponügynök lenne.

A beszélgetés Ketamában zajlik, amely amúgy jelentéktelen település a Rif-hegységben, pedig volna mire szerénynek lennie: a világ marihuánatermelésének fővárosa. Bár a kábítószerrel kapcsolatban minden statisztika inkább becslés, Marokkó, illetve a Rif a világ fő fűexportőre. Ha az ember rágyújt Európában, szinte biztos, hogy az anyag innen jött.

„Hát igen, a gabona itt nem terem meg” – legyint Brahim, és összehúzza magán a marokkóiak viseletét, a dzselabát, amely a világ legpraktikusabb ruhadarabja: zsebekkel, ujjal és kapucnival ellátott zsákruha - hagyományosan hamis Paris Saint-Germain tréning fölött hordják. Jól jön a 2000 méter fölötti csúcsokkal csipkézett Rifben, ami télen jéghideg, nyáron forró, és minden évszakban nagyrészt terméktelen, bár gyönyörű. Brahimmal sovány, sziklás földet, hófoltos hegytetőket, cédrus- és paratölgyerdőket látunk. A háttérben meg-megcsillan a Földközi-tenger kékje. Az egyetlen ehető terménynek a kis erődszerű házakat körülvevő kaktuszbokrok tűnnek. Sok elmélet kering a Rif és a terrorizmus kapcsolatáról, de egyik sem említi a legkézenfekvőbb összefüggést: ha valaki kaktuszfügét pucolva nő fel, egy bomba összerakása gyerekjáték lesz.

A drog

Az egyetlen haszonnövény, amely remekül bírja, az errefelé csak kifnek nevezett marihuána, a termőterület nagy részén nem is vetnek mást. És még ez sem elég. Brahim erdészként dolgozik Ketama mellett: „A termesztők az erdőbe is bejönnek, kivágják a fákat, az irtásba meg kifet vetnek. Több probléma van velük, mint a vaddisznókkal, pedig azokkal sem könnyű.” Együttérzően megjegyzem, hogy vaddisznók nálunk is vannak, csak mi megehetjük őket, ami az európai kultúra számos praktikus előnyének egyike a nem túlöltözött nők és az alkohol mellett. A Rif-beli erdőirtás következménye, hogy az eső könnyebben elmossa a talajt, és még inkább nem terem meg semmi.

Ezt a marokkói vezetés is tudja. A hegy tengerparti részén rengeteg csenevész olajfaligetet látni, a marokkói (és európai) erőfeszítések részeként, hogy valami más haszonnövénnyel váltsák ki a drogot. „A kifet tavasszal elültetik, nyár végén meg már lehet aratni – mutat rá a drog versenyelőnyére Brahim –, egy olajfa viszont csak évek múlva hoz termést.” Akkor persze majd sírhatnak a dél-európai olívatermelők a konkurencia miatt, és még a fű is drágább lesz, amivel a bánatukat enyhíthetnék.

A berberek

A drog elleni harc kényes ügy, amikor becslések szerint egymillió ember él belőle egy olyan térségben, amelynek lakói amúgy sem rajonganak a központi hatalomért. „Saját termés, az egész családom ebből él” – kínál cigarettával Abdul, aki napolaj-, Fanta- és fűárus Al-Hoceima egyik strandján. Al-Hoceima elvileg nyaralóváros, de az elmúlt időben a berber öntudat központja lett. Berber zászlók mindenfelé, futballmezeken, sőt papucsokon is a heraldika történetének legvidámabb színkombinációjával. Ilyet csak befüvezve lehetett kitalálni: a trikolór világoskék-fűzöld-sárga, benne pirossal a magukat amazighnak, azaz szabad embernek nevező berberek jele. A berber kreativitás nem korlátozódik a zászlóra: egy al-hoceimai strandon zajlott májusban minden idők legelmésebb tüntetése, amikor a felvonulást eleve fürdőruhában, a parti vízbe hirdették meg, abban bízva, hogy oda a rendőrök nem mennek be szétverni őket. Kiváló elképzelés, csak azzal nem számoltak, hogy egyszer majd ki kell jönni a vízből.

A tiltakozáshullám 2016 őszén indult, amikor egy árustól elkobozták a rendőrök az engedély nélkül árult kardhalát, az megpróbálta a kukáskocsiból visszaszerezni, de a szerkezet őt is bedarálta. A tüntetések azóta is rendszeresek, munkahelyeket, egyetemet, kórházat követelnek, úgy általában több pénzt és figyelmet a térségnek. Meg kevesebb korrupciót. „Még a kábítószerből is a miniszterek szedik a legtöbb pénzt” – panaszkodik Szaid, akiről mondhatjuk, hogy a berber felső középosztályhoz tartozik, hiszen egy ideig sírköves is volt Spanyolországban.

Amíg autónk a vad parton közeledik a város felé, egymást érik az ellenőrzőpontok, Szaidból meg ömlik a panasz: „Rengeteg barátom került börtönbe a semmiért. Csak mert szólni mertek, hogy munka kéne.” Tény, nemhogy gyárat, de még közepes üzemet se látni. „A legközelebbi egyetem meg több órára innen, az algériai határ mellett van – folytatja. – Itt nincsenek emberi jogok, felejtsd el őket. Itt diktatúra van. Ja, és adok egy tanácsot: az első dolog, amit vegyél, egy zacskó legyen, és dugd bele szépen a fényképezőgéped, mert különben sok kellemetlenség fog érni.”

Van a diktatúránál rosszabb is, világítja meg a dolgok másik oldalát Brahim, az árus: „Nézz Líbiára vagy Szíriára! Én azt mondom, inkább a rendőröknél és katonáknál legyen fegyver, mint másoknál.” A télbe fordult arab tavasz óta nehéz ezzel vitatkozni, és ami Brahimnak különösen számít: „Amíg nem balhézol, addig a rendőrök nem szólnak, ha van egy kis fű nálad.” A térség iparosítása tragédia volna, mert tönkretenné az egyetlen értéket, a tengerpartot. A marokkói vezetés önti is a pénzt a projektekbe: az egész Földközi-tengeri parton egymás után épülnek az üdülőkomplexumok és apartmantelepek. Szóval van rá esély, hogy minden marokkói bevándorló fiatalemberért cserébe küldhetünk majd egy, az észak-afrikai férfiideálra az európai szilveszterező lányoknál nyitottabb német nagymamát. Vagy legalább egy szépkorú olasz exkormányfőt, akinek bunga-bunga partijaival sikerült elérnie, hogy egy olyan ország, mint Marokkó - ahol tízből kilenc nő kendőt hord - legismertebb nőalakja egy Szívrabló Ruby néven futó fiatalkorú prostituált legyen. További szórakoztató adalék, hogy amikor Rubyt tolvajlásért bevitték az olasz rendőrök, Silvio Berlusconi úgy akarta kiszabadítani, hogy azt hazudta róla: az egyiptomi elnök unokahúga.

Szóval nehéz eldönteni, hogy erkölcsi kérdésekben Európa vagy Marokkó vethet-e többet a másik szemére. De végre mi, magyarok is beszállhatunk ebbe a versenybe, köszönhetően annak, hogy Brüsszel és Amszterdam után nemrég újabb jelentős marokkói városba, Agadirba indult közvetlen járat Budapestről. „Csak innen a környékről 150 ezer ember ment el Európába. Maguknál vannak marokkóiak?” – kérdezi egy önkormányzati tisztviselő Taroudantban, amely egy középkori fallal körülvett berber kereskedőváros, nem messze az agadiri reptértől. „Nincsenek” – felelem. „Még nincsenek. De most, hogy jönnek a magyar nők, majd lesznek” – javít ki vidáman.

A spanyolok

Az országot vaskézzel irányító, fejleszteni és modernizálni akaró VI. Mohamed király felvilágosult despota. Nézőpont kérdése, hogy a felvilágosultra helyezzük a hangsúlyt (például amiért több jogot adott a parlamentnek és a nőknek), vagy a despotára, aki csak annyi demokráciát és szabadságot engedélyez, amennyi szerinte egészséges, és akinek a bírálatáért börtön jár. Lassan javul az oktatás is. Ha így megy tovább, Marokkóban már nem lesz nagyobb az analfabéták aránya, mint például a PISA-tesztekben remeklő Kenyában - hogy borsodi zsákfalvakról ne is beszéljünk. „Már sikerült elérni, hogy a hatodik születésnapján minden marokkói gyerek ott ül az iskolapadban” – meséli Yves, egy Marokkóban élő volt francia újságíró. „Bár sokszor egyben az az utolsó nap, amikor megjelentek” – teszi hozzá. Tényleg, a javulás ellenére még mindig rengeteg iskoláskorú gyereket látni iskolaidőben a marokkói utcákon. Közülük feltűnően sokan gondolják, hogy a turista útbaigazítása egy szakma, amelyből tisztességesen meg lehet élni.

A királyban ugyanúgy lehet látni a berberek pártfogóját, mint elnyomóját. Miközben most tele vannak elégedetlen berberekkel a börtönök, VI. Mohamed az arab mellett az ország hivatalos nyelvévé és kötelező tantárggyá tette nyelvüket. Óriási lépés ez a berbereknek, akik hiába az ország őslakosai, és teszik ki ma is a 35 milliós népesség felét, az arab elit a nekik nevet adó ókori rómaiakhoz hasonlóan kulturálatlan barbároknak tartotta őket. „Az arab nekünk ugyanúgy idegen nyelv, mint a francia, csak régebb óta kell tudnunk” – fogalmaz Szaid.

Vagy épp a spanyol. A Rifben ugyanis az arab után a spanyol az első számú európai nyelv. Aminek mai oka a szoros kapcsolat a túlparti Spanyolországgal, valamint a Marokkóba ékelődött spanyol Ceutával és Melillával. Történelmi háttere pedig az, hogy Marokkónak ez a része a többi területtel ellentétben spanyol fennhatóság alatt állt. Ahogy a rómaiaktól az arabokig, a spanyolok sem tudtak mit kezdeni az amúgy egymással állandóan viszálykodó, de a külső ellenséggel mindig szembeszálló berberekkel. A Franciaországhoz képest gyengébb és szegényebb Spanyolország alig tudta meghódítani a Rifet, fejlesztésre meg végképp nem jutott.

Amit azóta is a fejükhöz vágnak. Igen, a spanyolok elkövették a gyarmatosítók egyik legnagyobb bűnét: nem gyarmatosítottak eléggé. Spanyol-Marokkó fővárosa, a Rif lábánál fekvő Tetuán az egyetlen hely, ahol megtették azt, amit a franciák minden marokkói városban - létrehoztak egy új városrészt hófehér bérházakkal és kormányzati épületekkel. De Tetuán egyébként is úgy néz ki, mint egy andalúz település, amint hófehér házakból álló óvárosa felkúszik a hegyoldalra. Ám ez a legkevésbé sem valami kölcsönös szerelemre utal, ellenkezőleg. Tetuán azért emlékeztet Andalúziára, mert itt azok a mórok telepedtek le, akik elmenekültek az Ibériai-félszigetről, amikor az ismét keresztény uralom alá került. Szóval, ha úgy vesszük, a mostani migrációs hullám – felmérések szerint a marokkói férfiak fele szeretne kivándorolni – csak a rekonkviszta rekonkvisztája.

Még érzékletesebb példa a talán legszebb marokkói kisváros, a csupa kék Chefchaouené, ahova még száz éve is tilos volt belépni a keresztényeknek, ha megtették, a jó memóriájú lakosok megölték őket. Ehhez képest micsoda fejlődés, hogy Chefchaouen ma a Rif egyetlen turistacélpontja, ahol mosolyogva kérdezik a főtér kávéházaiban a pincérek a vendégeket, hogy mit szeretnének reggelire: „Kávét, teát, hasist?” Megdöbbentő, mi megy itt, Európa közvetlen közelében, háborodom fel. De aztán eszembe jut, hogy utoljára Berlin központi parkjában akartak nekem ennyien drogot eladni, és az ottani dílerek közel sem voltak ennyire barátságosak. Az áraikról nem is beszélve.

A terrorizmus

Szóval lehet, hogy a Rif olyan, mint egy kicsi, szomszédos Afganisztán, de legalább kedélyesebb. A drog és a migránsok hazautalásai miatt ma már nem is látszik szegényebbnek az ország más részeinél, s merénylői is veszélyesebbnek tűnnek idegenben, mint hazai pályán. Olyannyira, hogy amikor a helyieket kérdezem a Rif és a terrorizmus kapcsolatáról, vagy a klisékkel jönnek - az iszlám a béke vallása és ezek nem is igazi muszlimok -, vagy azt mondják, ehhez semmi közük, Európa tette ilyenné őket. Amiben persze van igazság, mint ahogy abban is, hogy a marokkói hatóságok sok esetben hiába figyelmeztették európai kollégáikat.

Marokkóban utoljára 2011-ben volt terrortámadás, akkor Marrákes főterén robbantottak fel egy kávéházat, 17 áldozattal, és ha lesz következő, biztos az is Marrákesben lesz. Legalábbis, ahogy a vadonatúj Yves Saint-Laurent múzeum előtt az utcán kígyózó sorban állok, úgy rettegek, mintha egy európai karácsonyi vásáron lennék. Ennyi dekadens nyugati egy helyen tökéletes célpont. A legsúlyosabb támadásig pedig egészen 2003-ig kell visszamenni, amikor az ország gazdasági központjában, Casablancában 12 öngyilkos merénylő 33 embert ölt meg, ami azért nem túl jó arány. Ráadásul az egyik támadó meglehetősen unortodox célpontot választott, amikor a város zsidó temetőjét vette célba. De végül a temetőt sem találta meg, ezért még kifürkészhetetlenebb okból egy szökőkút felrobbantásáért áldozta az életét, ami - Afrika köztéri építészetét ismerve -, igazi happy end lett volna, ha nincsenek más áldozatok. (A király amúgy a zsidókkal is jóban van, zsinagógákat újít fel, és számít a zsidó turistákra is. Méghozzá a legszebb talmudista hagyományok szerint: az Izraelből érkező gép picit leszáll Máltán, nehogy azt lehessen mondani, hogy van közvetlen járat a zsidó állammal.)

A marokkói terroristák pedig a könnyebb ellenállás irányába haladva inkább Európában pusztítottak. Ami végül is érthető, ami azonban a legkevésbé sem az, sőt, rejtély: miért gondolták a hatvanas évek Európájában, hogy jó ötlet pont a Rifből, a zárt közösségekben élő analfabéta földművesek közül vendégmunkásokat toborozni. Ma ötmillió marokkói él Európában, a legtöbben Franciaországban és Spanyolországban, de Hollandiában is ők az egyik legnagyobb kisebbség. Belgiumnak pedig négy százaléka marokkói – húsz éve még csak kettő volt. Ezek az emberek tudást nem hozhattak magukkal, a drog révén alvilági kapcsolatokat viszont igen.

Az európai történelem legsúlyosabb iszlamista merényletének, a 2004-es madridinak az elkövetői is javarészt kisstílű észak-marokkói drogdílerek voltak. Nemzeti identitásuk nincs, hiszen Marokkóhoz alig kötődnek. Fogódzónak marad tehát az iszlám, amit ki is használtak a börtönök radikális térítői. Márpedig egyetlen más Európán kívüli ország sem ad annyi lakót kontinensünk celláinak, mint Marokkó. Az eredmény tehát az lett, ami minden számítás szerint lehetett: miközben sokan beilleszkedtek közülük, mások maradtak zárt közösségekben Európa szívében. És határozott elképzeléseik voltak arról, mennyire kéne alkalmazkodniuk. Épp annyira, mint Marokkó francia vagy spanyol gyarmatosítóinak, az országot később végigtántorgó hippiknek – meg a most odalátogató turistáknak. Csak a turisták előbb-utóbb hazamennek.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.