Menekültek a strandon

/ 2015.10.21., szerda 13:31 /

Európai szempontból a menekültválság legfontosabb területe Görögország és Törökország határvidéke. Akinek sikerül itt átkelnie a tengeren, az előbb-utóbb eljut Európa belsejébe. A Heti Válasz ezen a határon járt, először is Görögország egy kis szigetén. Napfény, tenger, barna testek.

Öt muszlim ül egy fasiszta építésű zsinagóga árnyékában. Van ennél jobb kezdés? A helyszín Kósz szigetének Kósz nevű fővárosa, Európa és Ázsia határán, már az unióban, de közelebb az ázsiai szárazföldhöz. Idén eddig csaknem 500 ezren keltek át Törökországból a török partok közelében fekvő féltucatnyi sziget valamelyikére, köztük Kószra. Az öt pakisztáni boldogan falatozva tervezi új életét, túl vannak útjuk legveszélyesebb és legdrágább szakaszán, a tengeri átkelésen. Ráadásul jó időt mentek, másfél óra alatt megtették a távot, amely Bodrum félsziget legdélibb és Kósz legészakibb, Lambi nevű pontja között csupán három és fél kilométer.

Nincs szelfi!

Lambi, Európa kapuja, a gumicsónakosok hídfőállása híján van minden mediterrán bájnak: javarészt háromcsillagos szállodák és jellegtelen házak határolta szürke homokos strand. Európa-erődöt egy megrepedt falú betonbunker védi, a betonra rábuherált harckocsitoronnyal. Nem egy Normandia. A bunkert kifürkészhetetlen okokból terepzöldre festették, jóllehet zöld nincs a környéken. A terület a törökök közelsége miatt katonai támaszpont, amit egy Fényképezni tilos! tábla is jelez. Megérkeznek a menekültek Európába, a béke, szabadság és individualizmus földjére, és még egy nyomorult szelfit sem készíthetnek, hogy hazaküldjék a ravalpindi rokonoknak. A katonák, ha már nem a török inváziót kell hogy elhárítsák, egykedvűen eresztik le a levegőt a gumicsónakokból és gyűjtik össze a szétdobált mentőmellényeket.

A Fényképezni tilos! mellett van egy másik tábla is, amely az erős áramlatoktól óv. „A sodrás miatt sokszor nem tudják a legrövidebb útvonalat tartani” – mondja Jorgosz, a Kósz és Bodrum között közlekedő egyik komp kapitánya. „Már mindenfelé találkoztam velük a tengeren nappal is, mert eltévednek, vagy elromlik a motorjuk. Néha annyira nincs fogalmuk, hol vannak, hogy megint a török partokon kötnek ki” – ezen kicsit elmosolyodik.

A görög hatóságok mindenesetre egy ideig megpróbálták Lambiban tartani a menekülteket, hogy kevésbé legyenek szem előtt. Az Éliás kapitány nevű hotel lett kijelölve szállásnak, mely kisvártatva úgy nézett ki, mintha polgárháború sújtotta afrikai országban lenne. Riporterek jöttek a világ minden részéről borzongani, és a hotel Kósz leghíresebb szállója lett. Az imázsproblémát végül a menekültek oldották meg. „Leégették a szállodát. Kétszer” – mondja Jorgosz. Még egy kiváló ötletük volt a kószi hatóságoknak, amikor egy stadionba terelték a menekülteket. Nyáron, tűző napon, árnyék és víz nélkül. Aztán feladták és rájöttek, hogy egy kis, 33 ezer lakosú sziget nem tud megbirkózni az áradattal, így a menekültek istápolását rábízták a külföldi civilekre. A görög hatóságok pedig azon vannak, hogy mihamarabb továbbküldjék őket a szárazföld felé. Innen irány Németország. Hiába várhatnák meg a menekültek a kvótarendszer miatt most már Görögországban is, hogy elbírálják a kérelmüket és szétosszák őket. A kószi polgárok ezalatt a legendás görög kereskedőszellem legszebb hagyományait követve próbálják túlélni a véget nem érő ostromot.

A Catherine hotel tulajdonosa a lépcsőn búcsúztatja a távozó szíriai vendégeket. „Jó utat! Vigyázzanak magukra! Nagyon örülök, hogy itt voltak, szóljanak a barátaiknak is, hogy mindig szívesen látjuk őket” – rázza a kezeket Vaszilisz. Amikor elmentek, odafordul hozzám: „Magyarországnak igaza van, az összes határt le kéne zárni. Ha így megy tovább, nemsokára muszlim lesz Európa!” Hogy mi minden fér el egy görög üzletember hatalmas szívében, arra a legjobb történetet egy vendéglős mesélte, aki szerint egy késboltban dolgozó barátjához bement egy szíriai, és vett egy negyvencentis kést: „Mondom neki, megbolondultál, hogy eladtad? Lehet, hogy legközelebb a te fejed vágja le vele. Mire azt válaszolta: lehet. De a pénz az pénz.”

Mindenesetre a helyiekből ömlik a panasz, ha a menekültekről beszélnek, s különösen ha nem a kulturáltabb és fizetőképesebb szírekről, hanem az afgánokról, pakisztániakról: „Büdösek. Szemetelnek. Verekszenek egymással. Elriasztják a turistákat. Körbeveszik az európai turistanőket és bámulják őket. Letáboroznak az iskola elé, és amikor megkérdezzük tőlük, mit csinálnak, nevetve mondják, hogy nézik a diáklányokat. Házakat foglalnak el. A strandon fürdenek” – amiből az is kiderül, hogy a migránsokkal két nagy gond mindenképp van: ha mosdanak és ha nem.

Héraklész is megjárta

„Vicc, hogy Pakisztánnak van pénze atombombára, de nem tud enni adni a lakosainak! Mi is válságban vagyunk. Sok görög sem tudja kifizetni a számláit. Épp most jön egy újabb megszorító csomag. Miért pont ide jönnek, miért nem Kínába vagy Szaúd-Arábiába?” – kérdezi egy kocsmáros. Talán a híres görög vendégszeretet – próbálkozom. Nem tartja viccesnek. Pedig a kószi vendégszeretet tényleg mitikus. Kósz az ókorban az egyik legszebb város volt, melyet négy kilométer hosszú fal védett az idegenektől. Igen, régen a gyoda is jobb volt. Amikor pedig a legenda szerint az ázsiai partokról érkező Héraklész hajótörést szenvedett a sziget közelében, aztán partra evickélt és ennivalót kért egy kószi pásztortól, az nem adott, viszont megpróbálta agyonverni. Vaszilisz ehhez képest harminc euróért szobát és reggelit is kínál. S mindehhez ingyen – a többi göröghöz hasonlóan – a legvadabb összeesküvés-elméleteket szolgálja föl arról, ki küldi a migránsokat: Szaúd-Arábia, Amerika és persze Izrael. „Szíriát azért kell szétrombolni, hogy Katarból lehessen olajvezetéket építeni Izraelbe” – teszi vállamra mindent tudóan a kezét, én pedig megnyugszom, és végre tényleg otthon érzem magam. Testvérnépek vagyunk, még egy hely, ahol a szélsőjobb és a kommunista nosztalgia varratmentesen összeér.

A városi szállodák még látják a migránsok jó oldalát, de a vendéglők, kirándulásszervezők nem. Kósz egyik vonzereje a Bárok utcája, mely normális esetben dugig van részeg európaiakkal. Most akkora ott az éjszakai élet, mint bármelyik átlagos vazirisztáni kisvárosban. „Nagyon rossz évem volt, a migránsok miatt sokan nem jöttek ide” – legyint egy lambi autókölcsönző, és mindenki forgalomcsökkenésről beszél. A hajóról lesétálva tényleg csak részben képeslapra való a kép. A kikötő fölé egy pálmafákkal körbevett impozáns keresztes erőd magasodik. Csak éppen a vár előtti vizet elborítják a hajóroncsok, a betonon mentőmellényhegyek. A középkori falak tövében pedig hegymászósátrak és mobilvécék. Körülöttük emberek a világ minden tájáról. Ahelyett, hogy a kószi marketingesek panaszkodnának, rájöhetnének: végre itt a lehetőség, hogy újra egzotikus úti célnak adjanak el egy görög szigetet. A menekültek éppen ennivalóért állnak sorba, az üres vizesflakonokat könnyed mozdulattal hajítják a vízbe.

A településen minden árkád, bármilyen alvásra alkalmas hely bejárata piros ragasztóval van körbetekerve, amitől az egész város egyetlen hatalmas bűnügyi helyszínelésre emlékeztet. Így nehezebb élvezni a főteret, amely a fasiszták által kedvelt racionalista építészet diadala a párt 30-as években épült egykori székházával. Kósz ugyanis a környékbeli szigetekkel együtt 1912-ben Olaszországhoz került, és amikor 1933-ban elpusztította a földrengés, olasz tervek alapján építették újjá. És mivel Kószon már a XV. századtól éltek zsidók, ők is kaptak a fasisztáktól egy szép új zsinagógát pár lépésre a főtértől, melynek egyetlen igazán régi épülete így a török hódoltságból származó mecset lett. A mecset ma is működik. Kósz ugyanis azon kevés görög sziget egyike, ahol maradhattak törökök, éppen mert a török–görög lakosságcsere idején a sziget olasz fennhatóság alatt állt. Remek példa a kultúrák békés egymás mellett élésére; vagyis mégsem: a második világháború végén a németek megszállták a szigetet, s először is kivégezték a velük szembeforduló olaszokat, majd Auschwitzba szállították a zsidókat.

Az öt muszlim akár hálaimát is mormolhatna a zsinagógánál, hiszen végül nem kis részben a holokauszt tragédiája miatt alakult ki az a menekültjogi szabályozás, melynek alapján Európa befogadja őket. És hogy fogadja! Egy-egy csónak partot érésekor a benne ülőkénél csak az őket váró európai önkéntesek boldogsága nagyobb. Éjszaka van, de a Kószi szolidaritás nevű csapat tagjai cseppet sem tűnnek fáradtnak, szinte önkívületben dolgoznak. Hol a menekülteknek köszönik meg az együttműködést, hol magukat tapsolják meg. Önkénteseik mindenhonnan érkeztek Ausztráliától Dániáig, hogy egy-két hetet itt töltsenek. Csak a lúzerek mentek Röszkére, amikor egy görög szigeten is lehet segíteni. És nem becsülöm le a pesti II. János Pál pápa teret, de az itt Kószon kedélyesen Dzsungelnek nevezett migránsfőtábor a nagyobb katonai sátrakkal az ókori agóra mellett van, ami azért mégiscsak más épített környezet, mint egy volt Maszop-székház.

Egy másik önkéntes csoport holland nővéreké, akik a menekültek sérüléseit kezelik. Ők is abszolút a helyükön vannak. Nincs még egy pontja a világnak, amelyiknek ilyen pedigréje volna betegellátásban: Kósz leghíresebb szülöttje Hippokratész. A lábakon szerzett sok seb oka, hogy a menekültek jellemzően a legsötétebb éjszaka indulnak a török partokról, és gyakran még sötétben lépnek partra Kószon. Aztán vizesen, fáradtan elgyalogolnak a kikötőbe, itt az önkéntesektől száraz ruhát, inni- és ennivalót kapnak, és beállhatnak a regisztrációs sorba.

Semmi sincs ingyen

A rendőrök éjfélkor kezdik egy kikötőbe telepített konténerben a regisztrációt, mely két lépésből áll. Először felírják minden érkező nevét és állampolgárságát. Aztán ezeket a névsorokat kirakják a rendőrőrsnél egy táblára, és mellé írják, mikor kell az illetőnek megjelennie a fényképezésen és az ujjlenyomatvételen. A dolog a néhány hónappal ezelőtti káoszhoz képest olajozottan megy, amiben szerepe van az ország más részeiből érkezett több mint száz rendőrnek. Akik, amennyire egyikük, a szaloniki Dimitrisz beszámolójából kiderül, pont annyira szeretnek itt lenni, mint a magyar rendőrök a déli határon. A megérkezéstől legfeljebb 3-4 nap telik el, és a migránsok már szállhatnak is fel a Pireusz és Kósz között ingázó hajóra. Már ha megvették a jegyet. Itt ugyanis semmi sincs ingyen, és a görögök semmit nem is adnak a migránsoknak, mindent az európai önkéntesektől kapnak. Nincsenek itt sem egyházak, sem Vöröskereszt, csak az ENSZ menekültügyi szervezetének képviseletében oszt takarókat egy ugandai norvég. „Ötvenöt euró!” – háborog a hajójegy árán az ugandai Kazziz, és csak akkor kezd nevetni, amikor emlékeztetem, hogy előző nap elmondta, több mint ezret fizetett a három és fél kilométeres transzferért.

A névsorok arra is jók, hogy látni lehessen, honnan és mennyien jönnek. Azon az éjszakán végül több mint háromszázan érkeznek, s csak harmaduk szír, egy másik harmad pakisztáni, a többi pedig a világ legkülönfélébb helyeiről. Ráadásul „a szírek legfeljebb fele szír; ma Törökországban ezer dollárért bárki vehet útlevelet. Halomban állnak a csempészeknél a biankó úti okmányok, ott előtted nyomtatják készre az adataiddal” – mondja Omar, egy igazi szír, aki jól beszél angolul, és informatikus. Mondom is neki, szedje rendbe magát, mielőtt Európába ér, mert sokat fog nyilatkozni. Például az átkelés borzalmairól, hiszen nem találok olyat, aki ne az életéért rettegve élte volna meg az utat, s jó okkal: idén eddig 280-an haltak meg az Égei-tengeren.

Illetve egyet mégis. A kameruni Caroline nyolcéves fiával és ötéves kislányával egy óra alatt kelt át, és egy pillanatig nem érezte magát veszélyben. Sőt a gyerekei élvezték a hajókázást, mely ötven euróba se került hármuknak. Igaz, Caroline húsz éve vándorolt be Svájcba, és most csak nyaralni jött ide. „A világ mindenkié” – vonja meg a vállát. (Munkatársunk írásának folytatása a jövő héten.)

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

Elbűvölő Sanghaj Budapesten

A kínai csomózással és a bársonyhímzéssel is megismerkedhetnek az Elbűvölő Sanghaj programsorozat látogatói egy hétig. Fotó, festmény, design.

Ugyanúgy?

„Ahogy ma az állam már a Nemzeti Kommunikációs Hivatalon keresztül költséghatékony módon kezeli az állami hirdetéseket, ugyanúgy központosítani lehetne a kulturális mecenatúrára fordított pénzeszközöket”, nyilatkozta Szakács Árpád a Figyelőnek. A Médiaworks főszerkesztője a Magyar Időkben indított sorozatával a kulturális mecenatúrát, annak visszásságait vette célba, kritizálva, mi több, támadva a baloldali gondolatok előtt teret nyitó állami intézményvezetőket.

Itt a könyvhét mérlege: idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor

Több mint egy évtizedig az ünnepi könyvhét megnyitója után fél órával megjelent a Vörösmarty téren Esterházy Péter; tíz perc múlva már jöttek és nem akartak elfogyni a dedikálásra váró olvasók. Helyben vagyunk – bólogatott a közönség, ki örömmel, ki fanyalogva. Idén egy bájos fiatal írónő asztala előtt kígyózott hatalmas sor. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Azt ígérik, jobb lesz a MÁV, mint az osztrák vasút

Az osztrák vasút Budapestre közlekedő vonatánál magasabb színvonalat ígér jövőre a MÁV a felújított vasútvonalakon, saját gyártású kocsijai fedélzetén. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

„Putyin úgy fogja felhasználni a focivébét, ahogy Hitler tette az 1936-os olimpiával”

Kelet-ukrajnai háború, túlárazások, bosszúszomjas angol ultrák – néhány a 21. foci-vb-re vetülő árnyék közül. A nemzetközi politika nagyágyúi végül, a Krím annektálása ide vagy oda, nem maradnak távol a június 14-től kezdődő világbajnokságtól. Részletes háttér a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.

Prőhle Gergely: Lovas István halálára

„A kemény fiúk szemében nyilván a végső lúzerség, hogy most mégis leírom: megrendít Lovas halála.” Prőhle Gergely írása a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban olvasható.

Jó-e, hogy a fociválogatottak tele vannak bevándorlókkal?

A nyugat-európai válogatottakban a lakosság átlagánál jóval több bevándorlógyökerű játékost láthatunk a most kezdődő focivébén. Ami általános megítélés szerint az integráció nagy sikere. A legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszból kiderül, valóban sikerről van-e szó?

„Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi”

A Budapesti Wagner-napok kultuszhellyé avatta a Müpát, és sokak szerint Budapest ma már a Wagner-szentélyt, Bayreuthot is megelőzi. Idén a szerző legnehezebben megrendezhető operája, a Trisztán és Izolda a fesztivál új produkciója. Részletek a legfrissebb – jelenleg csak digitális formában elérhető – Heti Válaszban.