Pillangóhatás Kínában
Az Országos Népi Gyűlés, a kínai törvényhozás éves ülése nem tartozik a világ legizgalmasabb eseményei közé. Egy csomó szürke káder hosszú beszédeket olvas fel egy hatalmas, világító vörös csillag alatt, ezeket újabb hosszú beszédek követik, majd a háromezer küldött mindent szépen egyhangúan megszavaz.
Nem is a döntéseknek van ilyenkor jelentőségük, a lényeg az ünnepélyes üléshez időzített politikusi bejelentésekből hámozható ki, illetve abból, hogy milyen témák kerülnek napirendre – ezek segíthetnek megjósolni, mi fog történni a következő évben a távol-keleti szuperhatalom háza táján.
A most befejeződött idei népi gyűléssel, illetve az azt kísérő bejelentésekkel kapcsolatban senki nem várt óriási meglepetéseket, ugyanakkor mindenki nagyon figyelt, hiszen rég volt ilyen bizonytalan a helyzet Kína körül. A gazdaság nem akar felpörögni, Donald Trump úgy piszkálja a kínaiakat, mint egy idétlen kamaszfiú a tinilányokat, az észak-koreaiak pedig épp a pekingi politikai szezon közepén kezdtek el rakétákat lődözni Japán irányába. Ráadásul ősszel pártkongresszus lesz, amit csak ötévente tartanak, s fontos személyi döntések fognak születni. Hszi Csin-ping pártfőtitkárt újraválasztják, de a legfelső vezetés nagy részét a kötelező nyugdíjazási szabályok miatt lecserélik, s most kerül be a pixisbe az a gárda, amelyik majd öt év múlva átveszi a hatalmat a következő évtizedre.
Csak semmi hirtelen mozdulat – ennek szellemében az idei gazdasági növekedést 6,5 százalékra lőtték be. A nyugati sajtó némi kárörömmel vegyes jajveszékelésbe kezdett, mondván, több mint negyed évszázada nem volt ilyen alacsony a kínai GDP bővülése, ó, borzalom. Valójában a ráta pont megfelel a tavalyelőtt meghirdetett ötéves tervnek, és azt jelzi, hogy a kínai gazdaság érettebb fejlődési szakaszba lépett. Ezt Li Ko-csiang miniszterelnök ahhoz hasonlította, mint amikor egy lepke kikel a bábból – e változás igencsak ígéretes, de fájdalmas is. Abban biztosak lehetünk, hogy ha a mutatvány sikerül, akkor a pillangó, ha nem lesz is föltétlenül túl szép, nagynak marha nagy lesz.
Sok dolog van persze, ami nehezíti az átváltozást, mostanában leginkább a cégek és helyi kormányzatok hatalmas adósságát szokták emlegetni fő mumusként. Nehéz is nyugati ésszel felfogni, hogy egy rossz hitelekkel – meg felesleges kapacitásokkal, pénznyelő állami vállalatokkal, mindent átszövő korrupcióval, egészségtelen monopóliumokkal, kiszámíthatatlan jogrendszerrel – ennyire megterhelt gazdaság miként működhet, de a tapasztalat az, hogy nyugati ésszel legfeljebb a Nyugat érthető meg, s ami akár két centivel azon kívül esik, ott már megáll a tudomány. Kína meg szépen elpöfög, akár értjük, akár nem, s a látványos változások nem most várhatók.
Némi meglepetést okozott a bejelentés, mely szerint a katonai költségvetést csak hét százalékkal növelik, ami a korábbi éves bővülésekhez, illetve ahhoz képest, hogy Trump tízszázalékos növekedést szeretne elérni az Egyesült Államokban, kifejezetten alacsony. Persze a kínai kiadások átláthatatlansága miatt a hét százalékot nem kell túl komolyan venni, de annyit azért jelez, hogy Peking nem veszi fel a kesztyűt, s nem kezd nyílt fegyverkezési versenybe. Ez azért biztató.
Azért néhány tockos Trumpnak is jutott. Kicsit még mindig furcsa, hogy kínai kommunisták a szabad kereskedelem ügyében oktatják az amerikai republikánusokat, de előbb-utóbb ezt is megszokjuk.
A nemzeti gyűlésen a legnagyobb tapsot egyébként az a miniszterelnöki bejelentés kapta, mely szerint megszüntetik az országon belüli, tartományok közötti roamingdíjakat. Így a sokat utazó képviselők is megspórolhatnak pár jüant a telefonszámlájukon, mi pedig levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a kultúrák különbözők, de a szenteknek civilizációkon átívelő módon mindenhol maguk felé hajlik a kezük. Ez a tapasztalat megnyugtató biztos pont a világ jelenlegi bizonytalan helyzetében.
