Tabudöntő migránskutatás: ezért nem mindegy, hogy kit fogadunk be

/ 2016.01.29., péntek 11:31 /
Tabudöntő migránskutatás: ezért nem mindegy, hogy kit fogadunk be

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem – így van ez az integrációval is. A menekültválságban jobbára arról esett szó, milyen nehéz lesz a szíreknek, afgánoknak, pakisztániaknak az európai beilleszkedés. Ám létezik pozitív példa is: bevándorló csoportok, amelyek gyorsan és sikeresen integrálódtak. Kik ők és mi a titkuk?

„Amikor egy maláj halásznak különösen jó fogása van, örül a szerencséjének és hogy napokig otthon maradhat. Amikor egy kínai halásznak van jó napja, másnap alig várja, hogy újra kimenjen, hátha kitart a szerencséje” – mondta egy öreg kínai Kuchingban, Borneó legnagyobb malajziai városában, amikor arra voltam kíváncsi, miért olyan sikeres a kínai kisebbség az országban. Kulturális sztereotípia persze, de tény: vannak olyan csoportok, amelyek jobbak a lehetőségek megragadásában. És nyilván nem véletlen, hogy a kínaiak nemcsak Malajziában, hanem Amerikában is sikeresek.

Márpedig a világ tele van hasonló – és néha egészen meglepő – sikerekkel. A mostani menekültválság legfőbb célpontjának számító Németországban például a koreaiak és a vietnamiak a kiemelkedő csoportok. A lapunknak nemrég interjúban megszólaló Thilo Sarrazin ellentmondásos bestsellerében, a Németország felszámolja önmagát című könyvben többször is hivatkozik a „vietnami csodára”. Pedig a németországi vietnamiak története nem indult csodálatosan: szocialista vendégmunkásprogram volt ez, melynek keretében vietnami munkások gyakornokoskodhattak az NDK-ban. Ám ma a gimnáziumba felvett vietnamiak aránya meghaladja a német népesség átlagát, a törökökének pedig több mint ötszöröse. Még azok a vietnami családok is viszonylag jól teljesítenek, ahol a szülők ugyanúgy képzetlenek és rosszul beszélnek németül, mint a török vagy arab családok. Hiába üresek ugyanis otthon a könyvespolcok, a szülők a segélyeket különórákra költik, a gyerekeken pedig óriási a nyomás, és pontosan tudják is, milyen jeggyel tartoznak a szüleiknek.

Egyetemes értékek

A németországi vietnamiak sikereiről nem csak azért esik kevesebb szó, mint a törökök kudarcairól, mert kevesebben vannak. Azért is, mert a politikai korrektség jegyében sokszor nem is illik beszélni azokról a csoportokról, amelyek utolérik, sőt túl is szárnyalják a többségi társadalmat.

Még a rájuk 50 éve Amerikában kitalált elnevezés, a „model minority” (modellkisebbség) is terhelt. Azt sugallja ugyanis, hogy a beilleszkedés a bevándorlón múlik, nem a társadalmon, hiszen a közösség másoknak is felkínálja ezeket a lehetőségeket, ám nem élnek vele. Ráadásul a kifejezés annak idején a „problémás kisebbség” szókapcsolat ellensúlyaként jött létre.

Eredetileg egyébként a japánokra vonatkozott, akik azóta tényleg belesimultak az amerikai társadalomba. Pedig őket a második világháború miatt is gyűlölték, vagyis nem csak a rasszista előítéleteket kellett legyőzniük, mint a kínaiaknak. Bizony, az amerikai történelem legnagyobb tömeges lincselésének áldozatai 1871-ben nem feketék, hanem kínaiak voltak.

Bevándorlók gyermekei egy berlini iskolában

Fotó: Getty/Europress/Sean Gallup

Ma már az ázsiai kisebbség sikerei több feszültséget okoznak, mint a kudarcai. Tavaly például ázsiaiak diszkriminációs eljárást kezdeményeztek a Harvard és más elit egyetemek ellen, mert szerintük „numerus clausust” alkalmazva korlátozzák a felvett ázsiaiak számát. A számuknál fogva leginkább érintett kínai és indiai felvételizők ugyanis két tűz közé szorultak. Egyrészt ott a régi – fehér, protestáns – amerikai elit, az egyetemek öregdiákjai, akik fontos pozícióban vannak, és komoly összegekkel támogatják korábbi alma materüket, ám cserébe előjogokat kérnek a gyerekeiknek. A másik oldalon pedig a pozitív diszkrimináció kedvezményezettjei, azaz jellemzően fekete vagy latino diákok, akiknek a sokszínűség jegyében a gyengébb teljesítményük ellenére is helyet szorítanak az egyetemeken. Hiába foglalják el aztán az ázsiaiak a fennmaradó szabad helyek háromnegyedét is, ha úgy érzik, tanulmányi eredményeik alapján ennél is több járna nekik.

A különbségek óriásiak: az ázsiai amerikaiak 49 százaléka felsőfokú végzettséget szerez – ugyanez az átlag amerikaiaknál 30, az afroamerikaiaknál 19, a spanyol ajkúaknál pedig csak 13 százalék. És akkor még nem tettünk különbséget sem az egyetemek, sem a jegyek között, pedig az Amerikában elterjedt mondás szerint a négyes az ázsiai egyes, amit alátámaszt, hogy a népesség öt és fél százalékát alkotó ázsiaiak adják a matematikai és fizikai diákolimpiai csapatok 30 százalékát. Hogy ez miként lehetséges, azt az elmúlt évek legnagyobb és legellentmondásosabb nevelési bestsellerében írta le a Yale egy amerikai professzora. A természetesen kínai származású Amy Chua a The Battle Hymn of the Tiger Mother (A tigrisanya csatadala) című könyvben két lányán keresztül mutatja be, miként zajlik a nevelés egy ázsiai családban, szembeállítva a konfuciánus hagyományokat a szerinte elpuhult nyugati modellel. Iskola után tanulás otthon és zeneóra. Mindenféle szórakozás, buli, átjárás a barátnőkhöz elképzelhetetlen, mint ahogy általában minden tilos, ami nem a gyerek érvényesülését szolgálja. A leghírhedtebb részben az újabb gyakorlás ellen tiltakozó lányát plüssállatainak elégetésével fenyegeti. A könyv Chuát Amerika leggyűlöltebb anyájává tette, amire ő azzal vág vissza, hogy egyrészt a fentiek ellenére imádják egymást a gyerekeivel. Másrészt a gyerekkor részbeni feláldozásáért cserébe a lányai előtt felnőttként majd minden ajtó megnyílik, és olyan foglalkozást választhatnak, amihez csak kedvük van.

 

Részben a kritikák hatására Chua írt egy újabb könyvet is, ezt már férjével, a szintén a Yale-en tanító Jed Rubenfelddel, amely a sikeres kisebbségekről szól. A The Triple Package (A hármas csomag) szerzőpárosa azért is érdekes, mert a férj az európai kultúrkörben legismertebb modellkisebbséghez tartozik: zsidó. Márpedig a zsidóságban a tanulásnak, a tudásalapú szakmáknak (és a hangszeres képzésnek) mindig is kiemelt fontosságot tulajdonítottak. További érdekesség, hogy miután a legmagasabb végzettségűek egyre inkább egymás között házasodnak, Amerikában mind gyakoribbak az ilyen ázsiai-zsidó párok. A legismertebbek közülük a Facebook-alapító Mark Zuckerberg és felesége, Priscilla Chan.

Aludni is engedd!

A könyv számba veszi a legsikeresebb csoportokat Amerikában, ahol ezt a témát könnyebb kutatni, lévén az európaiaknál kevésbé szégyenlősek, amikor a származás nyilvántartásáról van szó. Ezek a kínaiak, a zsidók és az indiaiak mellett az irániak, a libanoniak, a nigériaiak, a kubaiak és a mormonok. A bőrszínek tehát nagyon is különbözőek, ám a szerzők szerint van három közös tulajdonság, amely a sikert magyarázza.

Egyrészt a csoport tagjait összeköti a felsőbbrendűségi érzés. Úgy vélik, kiemelkednek más népek közül, ám ezen érzéshez kisebbrendűségi komplexus is kapcsolódik: bármit tesznek, az nem lesz elég, még több kell. És végül a harmadik jellemző az óriási önkontroll, vagyis képesek egy távoli célért rengeteg nehézséget vállalni.

A könyvet egyes bírálói rasszistának nyilvánították, amire persze a szerzőpáros hívei a haladó amerikai hagyományok szerint a bírálókat nevezték fajgyűlölőnek. Ám az biztos, hogy az elmélet igazságai és hiányosságai is tanulságosak.

Egy kínai származású amerikai kutatópáros például megállapította, hogy az amerikai kínai gyerekek az átlagnál nem intelligensebbek. Ám a tanárok értékeléseiben gyakrabban szerepelt, hogy keményebben és többet dolgoznak. Ami egyrészt igazolja a munka fontosságát, de önmagát beteljesítő jóslat is, hiszen a tanárok ma már eleve hajlamosabbak példás hozzáállást feltételezni az ázsiai diákokról, és így jobb jegyet adni nekik. Más kutatások azt állapították meg, hogy az ázsiaiak esetében többen értenek egyet azzal az állítással, hogy „előbbre jutsz, ha keményen dolgozol”. Meg persze azt, hogy az ázsiai szülők többet tanulnak a gyerekeikkel. És nem csak a szülők: Szöulban például rendeletben kellett előírni, hogy a felvételi előkészítő iskolák este tízkor bezárjanak, de így is ellenőrzésekre van szükség, mert hajlamosak kijátszani a jogszabályt. És az ázsiai gyerekek előtt a szülők mindig ott lebegtetik azoknak az unokatestvéreknek, barátoknak a képeit, akik bezzeg még jobban tanulnak. Ennek a tehernek persze vannak árnyoldalai is: egy gyerek akkora befektetés, amely a mélybe taszítja a születésszámot, másrészt folyamatos elégedetlenségre ítéli a gyerekeket, akiknél a kudarc sorscsapás, a siker pedig csak magától értetődő elvárás.

A felsőbb- és kisebbrendűségi komplexusoknál többet számít, hogy milyen társadalmi csoportokból érkeznek a sikeres bevándorlók. A kommunisták elől menekülő kubai emigránsok, az ajatollahok elől Európába vagy Amerikába kivándorolt irániak az országuk elitjéből jöttek. A különbséget jól mutatja, hogy a vietnamiak például nem számítanak különösen sikeresnek Amerikában, a szintén a vietnami polgárháború után elmenekülő laosziak pedig még kevésbé – miközben Franciaországban mindketten modellkisebbségek. Oda ugyanis nagyobb arányban jutottak ki a régi elit tagjai, akik a gyarmati múlt miatt beszéltek is franciául, Amerikába viszont a kommunistákkal szemben álló, képzettség és nyelvtudás nélküli parasztok vagy katonák mentek. Ugyanilyen háttérrel integrálódtak példásan a gyarmati világ felbomlása után Hollandiába került indonézek.

Diplomaosztó a Harvardon. A diákok nagy számban ázsiai származásúak

Fotó: Getty/Europress/Robert Spencer

Nem fekete-fehér

A világ számos országában befutott libanoniak között is sok a jómódú keresztény, aki jobbnak látta elhagyni a krónikusan instabil országot, és volt is rá fedezete, hogy máshol új életet kezdjen. Az Amerikában szintén példának számító egyiptomiak nyolcvan százaléka kopt keresztény, miközben Egyiptom lakosságának több mint 90 százaléka muszlim. A keresztény arabok azonban a legmeglepőbb sikert otthonukhoz közel érték el: ők lettek a zsidó állam modellkisebbsége. A többségi társadalom átlagánál alacsonyabb a munkanélküliségi rátájuk, és jobbak a tanulmányi eredményeik: az egyetemi hallgatók 17 százaléka keresztény arab, miközben a népesség kevesebb mint két százalékát teszik ki. A titok megint az oktatásra helyezett hangsúly és a kiváló keresztény iskolarendszer.

A származás döntő az Amerikába emigráló afrikaiak esetében is, akiknek sikereiről megint csak keveset hallani – nyilván azért is, mert sem az állandóan rasszistázók, sem a rasszisták nem tudnak mit kezdeni vele.

Pedig aligha véletlen, hogy az Egyesült Államok első fekete elnöke nem rabszolgák, hanem egy kenyai ösztöndíjas leszármazottja lett. Létszámuk miatt a nigériaiak ennek a csoportnak a legfontosabb tagjai, és rájuk is igaz, hogy jelentős részben eleve válogatott csapatról van szó.

Vagyis miközben az Európába érkező afrikaiak sok esetben egyszerű fiatalemberek, akik valahogy keresztülverekszik magukat a Szaharán és a Földközi-tengeren, Amerikába azok jutnak el, akiknek családja meg tudja fizetni az amerikai egyetemi tanulmányokat, és akik már odahaza is drága magániskolákban tanultak. Valamennyire igaz ez a briteknél is, ahol szintén rengeteg gazdag nigériai tanult és telepedett le. Olyannyira, hogy egy nigériai ikerpár történelmi rekordot állított fel, amikor kilencévesen megkezdhették a középiskolát. Ugyanakkor itt is igaz, hogy az integrációban a keresztény nigériaiak sokkal sikeresebbek muszlim társaiknál, és hogy nem minden afrikai csoport teljesít ilyen jól. A nagyrészt menekültekből álló szomáli közösség például Skandináviától Anglián át Amerikáig krónikus alulteljesítő: Londonban arányaiban egyetlen népcsoport gyermekeit sem rúgják ki gyakrabban az iskolából, mint a szomálikat.

A fentiek alapján az a nem túl szívderítő következtetés vonható le, hogy léteznek sikeres integrálódó csoportok, de jellemzően nem muszlimokból és nem háborús menekültekből állnak. Inkább gazdasági bevándorlókból, akik nem áldozatnak érzik magukat, hanem bizonyítani akarnak, és akiknél hagyománya van a tanulásnak. Márpedig a legnehezebb egy csoport kultúráján változtatni.

Rosta

Szőnyi Szilárd

Rosta legközelebb hétfőn 8 órától.

Hogy mi? Kolozsvár, mint balliberális fészek?

Vihart kavart Erdélyben a Pestisracok.hu cikke, mely az ottani magyarok mételyezésével vádolt meg anyaországi liberális művészeket. Bár nem nagyon tudunk róla, létezik liberális és baloldali erdélyi hagyomány is, ám butaság tőlük félteni a magyarokat. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

Jeszenszky figyelmezteti Orbánékat: inkább Merkel, mint Putyin!

Aggodalommal tölt el, hogy '56 nemzetében felvetődik a lehetőség, hogy nyugati szövetségeseink helyett bízzunk inkább Moszkvában – mondja a Heti Válasznak Jeszenszky Géza. A volt külügyminiszter beszél az Antall-kabinet alatti orosz kémtevékenységről és lerántja a leplet MSZP-s kollégája határrevíziós ötletéről is. Nagyinterjúnk a friss Heti Válaszban!

Mi lesz ebből? „Allah akbar!” az új jelszó Merkel pártjában

Németországban Recep Tayyip Erdoğan török elnök hívei török pártot alapítottak, az alakulat a jövő évi választásokon akár a parlamentbe is bejuthat. Ha ez megvalósulna, a török elnöknek befolyása lehetne Berlin külpolitikájára. Exkluzív részletek a csütörtöki Heti Válaszban.

Jó, ha tudjuk: 8 aranyunk nem pusztán két zseni magányos sikere!

Az olimpiai játékokat megelőző sajtóhisztériában jövendölt összeomlás elmaradt, ahogy eredményes szereplésével a magyar csapat is megtartotta gerincét. Előbbi tanulságokat, utóbbi alapot adott a 2024-es budapesti olimpiai rendezésért való lobbizásnak. A csütörtöki Heti Válaszban kilencoldalas összeállítással jelentkezünk.

Orbán Viktor főtanácsadója: „Kudarcos a kormány médiapolitikája”

Fontos lapokat veszített el a kormány, a közszolgálati média leépülése pedig szívszorító – így Szőcs Géza. A kormányfő kulturális főtanácsadója szerint az európaiak fenyegetett bennszülöttek lettek saját kontinensükön, és az igazi menekültekre nem jellemző az erőszakosság. Szőcs Géza közéleti témákat körüljáró esszéfüzére a csütörtöki Heti Válaszban olvasható.