valasz.hu/vilag/az-ozil-botrany-utorezgesei-focista-a-nagyhatalmi-jatszmaban-129221

http://valasz.hu/vilag/az-ozil-botrany-utorezgesei-focista-a-nagyhatalmi-jatszmaban-129221

Vérpatak és migráció

/ 2018.05.02., szerda 15:29 /

1968 egyik legmerészebb lázadója egy középkorú, klasszikus műveltségű brit konzervatív politikus volt: Enoch Powell. Tabudöntő jóslata a multikulturalizmus és a tömeges bevándorlás okozta katasztrófáról ötven év múltán is időszerű, és vitára ingerel.

A XX. század második felének egyik legfontosabb politikai beszéde hangzott el Birminghamben egy konzervatív párti konferencián 1968. április 20-án. Enoch Powell „Rivers of Blood”-beszéde a legkevésbé sem volt „’68-as” szellemiségű – legfeljebb annyiban, hogy konvenciók ellen lázadt és tabukat döntött. Mégpedig olyan tabukat, amelyeket az előző évtizedben kezdtek felállítani a nyugati világban, és 1968-ra csontosodtak dogmákká.

A beszéd ma is merésznek hat, mert két olyan tézist utasított el, amelyeket sem akkoriban, sem most nem szokás – legalábbis ezzel a határozottsággal – megkérdőjelezni: hogy a tömeges bevándorlás hasznos és a multikulturális társadalom működőképes. Enoch Powell minden jelenkori multikulturalizmus-kritika ősforrása és eredője Oriana Fallacitól Marine Le Penig. Ő hirdetett először harcot konzervatív-populista alapon az akkoriban még friss, a közbeszédet teljesen még el sem uraló politikai korrektség ellen. Mindez abban az évben történt, amelyet a legkevésbé sem szokás a konzervativizmushoz kötni. A ’68-as szellem diadalának pillanatában életre hívta saját antitézisét – és ez az antitézis Enoch Powell volt.

A „vérpatakokról” a magyar politikafogyasztónak egy másik kifejezés juthat eszébe, a „patakvér”. A szót Torgyán József használta a parlamentben 1994-ben, amikor azt jósolta, a parasztság fellázad, ha nem teljesülnek a kisgazdapárt követelései. Ez azonban nem ijesztő volt, hanem komikus, s Torgyán többek között a „patakvér” hatására lett komolyan vehetetlen viccfigura.

Enoch Powell a legkevésbé sem volt Torgyánra hasonlító politikai bohóc. Az 1968-as beszéd pillanatában az éppen ellenzékben lévő brit Konzervatív Párt árnyékkormányának védelmi minisztere volt, előtte egészségügyi miniszterként szolgált, és többféle államtitkári posztot töltött be. Nem tartozott a legismertebb politikusok közé, legalábbis a beszédig, mert akkor egy szempillantás alatt a leghírhedtebb közéleti figura lett Nagy-Britanniában, és az is maradt a következő három évtizedben. A beszéd élvonalbeli karrierjének végét jelentette, mert a felháborodás hatására Edward Heath pártvezető eltávolította az árnyékkormányból. A toryk két év múlva hatalomra kerültek, amiben Powell – az átlagemberek által a mértékadó köröknél sokkal pozitívabban fogadott – beszédének jelentős szerepe lehetett, de az új kormányban nem kapott tisztséget. 1974-ben aztán ott is hagyta a konzervatívokat, mert nem értett egyet az Európai Unióhoz való csatlakozással, ezért Enoch Powell a Brexit-pártiak számára is hivatkozási alap. Még hosszabb ideig jelen volt a parlamentben ulsteri unionista képviselőként, de a brit pártpolitikát élete végéig alapvetően a partvonalról figyelte, s az újságok többnyire azért keresték meg, hogy az évfordulókon a beszédét kommentálja. Powell ilyenkor mindig elmondta, hogy az idő múlásával egyre igazabbnak és aktuálisabbnak érzi.

A beszéd címét nem Powell adta, és a szövegben sehol nem fordul elő a vérpatak kifejezés. A politikus a klasszikus görög és latin szerzők rajongója és ismerője volt, a háború előtt a Cambridge-i Egyetemen végzett klasszika-filológiát, és már 25 évesen professzor lett a Sydney-i Egyetemen. A szöveg leghíresebb fordulata, amely megjósolja az Angliát fenyegető faji zavargásokat és polgárháborút, így hangzott: „Ahogy a jövőbe tekintek, balsejtelemmel vagyok tele, és hasonlóan a régi rómaihoz, én is mintha látnám »a Tiberist vértől habosan«.” A régi római itt Vergiliust jelenti, a vértől habos Tiberis pedig az Aeneis VI. énekének 87. sorában fordul elő, ahol a cumae-i Sibylla – vagyis prófétanő – megjövendöli, hogy Itáliára ádáz testvérháborúk várnak. Powell később azt mondta, csupán egyetlen dolgot sajnál, hogy ezt az idézetet nem latinul mondta el.

Most, az ötvenedik évfordulón a BBC egy színész tolmácsolásában leadta a beszédet. Ez volt az első eset, hogy teljes hosszában elhangozhatott egy brit rádióban, és óriási felháborodást váltott ki. Lord Adonis munkáspárti főrend a médiahatósághoz fordult a letiltásáért, az egyik interjúban megszólaló tudós, Shirin Hirsch pedig azt nyilatkozta, megbánta, hogy megszólalt az adásban: „Beteg vagyok az aggodalomtól, amióta látom, hogyan tálalták a témát.” Mindez azt mutatja, hogy a szónoklat ma ugyanúgy hat, mint annak idején, hiszen a reakciók akkor is hevesek voltak. Az ország egyik fele rasszista szörnyetegnek, fasisztának bélyegezte elmondóját (Powell egyébként végig a brit hadseregben szolgált a háború idején a nácik ellen, és nem tartotta magát rasszistának), a másik fele viszont úgy érezte, végre valaki ki merte mondani, amit titokban annyian gondolnak.

Hogy ötven év alatt mennyire megváltozott Anglia, semmi nem mutatja jobban a kifogásolt rádióadásnál. Ennek szerkesztője ugyanis egy kalkuttai születésű, indiai riporter volt, aki a beszéd lejátszhatósága mellett kiállt ugyan, de gondoskodott róla, hogy az adásba bekerült kommentárok erősen kritikusak legyenek, és többek között egy fekete munkáspárti képviselő is beszéljen arról, hogy gyerekként milyen félelmet ébresztett családjában a szónoklat.

Enoch Powell annak idején azt jósolta, hogy az ezredfordulóra Nagy-Britanniának 5-7 millió színes bőrű lakója lesz. Az etnikai kisebbségek száma ennél valamivel lassabban növekedett, de azért nem tévedett sokat, mert 2011-re valóban 7,5 millió ázsiai és afrikai származású brit élt az országban. A multikulturális társadalom, amitől Powell rettegett, mára megvalósult, és a vér nem folyik patakokban – bár időnként baljósan csordogál. Angliában lettek faji zavargások, lett terror és lettek nagyvárosi etnikai gettók. Az utolsó szót azonban a történelem egyelőre nem mondta ki Enoch Powell igazáról.

* * *

Hogyan épül fel a beszéd?

„Az államférfi legfontosabb feladata, hogy a megelőzhető bajokat elhárítsa. Csakhogy eközben akadályokba ütközik, amelyek mélyen az emberi természetben gyökereznek.”

Így kezdődik a szöveg, amelynek már a felütése jelzi, hogy nem átlagos aktuálpolitikai megnyilvánulással, hanem – legalábbis a szerző szándéka szerint – a nagy antik politikai szónoklatokat idéző programbeszéddel van dolgunk. Olyan szónoklattal, amely a retorika sok évszázados szabályai szerint épül fel, egyszerre szól kora közönségének és a távoli utókornak, s olyan ember írta, akinek a klasszikus műveltség szinte a vérében van. A beszéd a következőképpen épül fel:

BEVEZETÉS: miért nehéz és hálátlan feladat a politikus számára, hogy felhívja a figyelmet a megelőzhető bajokra, és miért alapvető kötelessége ezt tenni, még ha megvádolhatják is, hogy ő maga okoz ezzel problémákat, vagy egyenesen vágyakozik a bajra.

AZ ELSŐ PÉLDÁZAT: beszélgetés egy derék, középkorú közalkalmazottal. A borúlátó férfi azt mondja, reméli, hogy gyerekei a tengerentúlon telepednek le, mert Nagy-Britanniában „15 vagy 20 esztendő múlva a feketék fogják suhogtatni a korbácsot a fehér ember fölött”.

KIFEJTÉS: szabad-e figyelmen kívül hagynunk az átlagember félelmeit, még ha nyersen fogalmaz is? Nem tehetjük meg, mert angolok százezrei gondolkodnak így, és a tények is alátámasztják: 15–20 év múlva hivatalos adatok szerint 3,5 millió nemzetközösségi bevándorló lesz az országban, 2000-re talán már 5–7 millió. Egész városok, városrészek válnak bevándorlótöbbségűvé, és leszármazottaik egyre nagyobb részt képviselnek majd a lakosságból. Ilyen léptékű átalakulásra nem volt még példa az angolság ezeréves történetében: „Akit az istenek el akarnak pusztítani, annak elveszik az eszét. Őrültek vagyunk, szó szerint őrültek.” Minden az arányok kérdése, mert nem mindegy, hogy egy országba egy- vagy tízszázaléknyi idegen elemet engedünk-e be. Az angol nemzet buzgón építi saját temetési máglyáját.

PROGRAMADÓ RÉSZ: mit lehet tenni? Meg kell állítani a bevándorlók beáramlását, és segíteni kell őket, hogy visszatérjenek a hazájukba, ahol még hasznosabbak is lennének Nagy-Britanniában szerzett tudásukkal. Mindkét elem része a Konzervatív Párt programjának.

EGY RÉSZPROBLÉMA: a kormány antidiszkriminációs törvényjavaslata. A bevándorlókat megilleti a törvény előtti egyenlőség, de az őshonos briteket nem lehet jogszabállyal kényszeríteni, hogy a hétköznapokban kivel akarjanak együtt élni. A bevándorlás igazi áldozatai az angol átlagemberek, akik kiszorulnak városaikból, iskoláikból, kórházaikból, üldözött kisebbséggé válnak saját hazájukban.

A MÁSODIK PÉLDÁZAT: a wolverhamptoni özvegy. Egy szerencsétlen angol asszony története, aki egyedül maradt fehér emberként egy négerek által lakott utcában. Üldözik, bántják, „vigyorgó kis kokszosképűek” gúnyolják az utcán. A tanácstól nem kap segítséget, most még az antidiszkriminációs törvény is fenyegeti, mert nem akar feketéknek szobát kiadni a saját otthonában.

MEGOLDÁS-E AZ INTEGRÁCIÓ? Az integráció nehéz, de nem lehetetlen, vannak színes bőrűek, akik jól integrálódtak, de tömegek számára ez nem megoldás. Túl nagy számban telepednek le az idegenek, egymás között élnek, nincs asszimilációs kényszer. Erősödik a kommunalizmus, „veszélyes és megosztó elemek” ideológiát is gyártanak hozzá, hogy mindenki őrizze meg a szokásait. A társadalom így darabokra hullik, a bevándorlóközösségek először a bomlasztó elemek ellenőrzése alá kerülnek, később polgártársaik ellen fordulnak.

SZÖRNYŰ JÓSLAT: „Ahogy a jövőbe tekintek, balsejtelemmel vagyok tele, és hasonlóan a régi rómaihoz, én is mintha látnám »a Tiberist vértől habosan«.” Az Egyesült Államok faji konfliktusai honosodnak meg Nagy-Britanniában, de míg az amerikaiaknál ez a probléma a történelmükből fakad, a britek saját hibás döntéseiknek köszönhetik, hogy nyakukba szakadt a baj. A katasztrófát csak gyors és határozott cselekvéssel lehet elhárítani.

LEZÁRÁS, VISSZATÉRÉS A BESZÉD KEZDETÉN FELVETETT PROBLÉMÁHOZ: „Hogy vajon a közakarat kiköveteli-e a cselekvést, nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy látni a bajt, de nem beszélni róla a legnagyobb árulás lenne.”

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.