Wittenbergi katolikusok
Október 31-én Ferenc pápa részt vett a svédországi Lund székesegyházában tartott evangélikus-katolikus szertartáson, megemlékezve a reformáció kezdetének közelgő 500. évfordulójáról.
S bár Luther nyomát sokkal inkább őrzi Wittenberg vagy Wartburg vára, a svéd városra azért esett a választás, mert 1949-ben itt alakult meg a Lutheránus Világszövetség. A szervezet jelentősége nem veszi fel a versenyt a Szentszékével, de mégis igyekszik összehangolni azt a sokféleséget, amely a lutheri tanok örököseit világszerte jellemzi.
A találkozót bátran nevezhetjük történelmi jelentőségűnek. Ferenc pápa és Munib Junan püspök, a világszövetség elnöke közösen emlékeztek meg arról az eseményről, mely 1517-ben sorsdöntő fordulatot hozott nemcsak az egyházban, hanem az európai politika-, társadalom-, sőt gazdaságtörténetben. Az elmúlt évszázadok átkait visszavonva a két egyházi vezető közös nyilatkozatot írt alá arról, hogy több az, ami a két közösséget összeköti, mint ami elválasztja.
E felismerés időszerűségéhez a kereszténységet és a rá épülő civilizációt érő kihívások láttán aligha férhet kétség. Elég az elvilágiasodás folyamatára vagy a radikális iszlám térnyerésére gondolni, s máris eltörpülnek a katolikus és protestáns hitvallás közti különbségek.
Az egyház egységéről szóló tanítás jelentősége a római Szent Péter-székesegyházban válik igazán tapinthatóvá, ha az ember a Jézus-tanítvány Péter apostol földi maradványai felett emelt épület történetét végiggondolja. A templom lenyűgöző mérete, művészeti gazdagsága nem jöhetett volna létre, ha a búcsúcédulák árusításával nem valósul meg az a „tőketranszfer”, amelyet Róma püspökei német hitsorsosaik égbe törő székesegyházainak láttán bevezettek – kiváltva ezzel (is) egy Luther nevű erfurti szerzetes felháborodását.
Márton testvér nem akarta megbontani az egységet, de amolyan „wittenbergi katolikusként” a Péter és főleg Pál apostolok által fémjelzett tanításhoz akarta visszavezetni eltévelyedett egyházát. Segítségére volt ebben az az információs forradalom, amelyet akkoriban a könyvnyomtatás jelentett. Meg persze az is, hogy a pápai átok nyomán végül megvalósuló felekezeti törés a korabeli politikai célok megideologizálásának is kedvezett. S miközben a nemzeti nyelvekre lefordított Szentírás nyomán kialakuló öntudat számos gyümölcsöt is termett, a véres vallásháborúk csak akkor hagytak alább, amikor az európai uralkodók számára világossá vált, hogy a földrajzi közelség stratégiai, civilizációs kérdésekben sorsközösséget is jelent.
Észak–déli tőketranszfer, információs forradalom, ideológiateremtés a politikai érdekérvényesítés jegyében, nemzeti öntudat és civilizációs veszélyek – címszavak napjaink világsajtójából, mintha 4-500 év el sem telt volna. A lundi találkozás talán azt a gondolkodást is segíti majd, amely az Európai Unió mai válságából kivezető utat fürkészi. Sok idő nincs, napjaink királyai és választófejedelmei 2017 tavaszán, a római szerződés 60. évfordulójáról megemlékezve igyekeznek megtalálni az új közös nevezőt. Kiderül, lehet-e belőlük wittenbergi katolikus.
